BCEFW – FASHION HUB – DIVATIKONOK
„A szépség a belső harmóniából fakad” – interjú Sütő Enikővel
A Fashion Hub Divatikonok programsorozatában szereplő, Sütő Enikővel készült interjú, amelyben ’70–80-as évek hazai divatéletének hangulatáról, a generációváltás kihívásairól, a modellpálya lelki oldaláról és a női önismeret fontosságáról mesél.
Sütő Enikő a ’70-es évek második felében, a hazai manökenkultúra második generációjában csatlakozott a szakmához – hamar óriási sikerre tett szert, mindössze fél évvel karrierje kezdete után magyar és külföldi kifutókon, majd grandiózus utcai plakátokon bukkant fel, a Fabulon márka arcaként. Jogászként és a nemzetközi kozmetikai piacon is dolgozott, 1989-ben alapított modelliskolájával pedig három évtizeden át biztosította a hazai szakmai utánpótlást. A BCEFW 16. szezonjához kapcsolódó Divatikonok interjúban a ’70–80-as évek hazai divatéletének hangulatáról, a generációváltás kihívásairól, a modellpálya lelki oldaláról és a női önismeret fontosságáról mesélt.
„Volt időszak, még tíz évvel ezelőtt is, amikor minden az újról és a fiatalról szólt, most viszont a divat visszanyúl azokhoz, akik a lelkükben fiatalok, és van eszközük, idejük, tudatosságuk arra, hogy karban tartsák magukat.”
A te nevedhez fűződik a hazai manökenkultúra (egyik) aranykora. Milyen tapasztalatokat őrzöl abból az időből?
1978-ban megválasztottak az Év Manökenjének, pedig akkor mindössze fél éve voltam a kifutón. Abban az időszakban a nő nem egy távoli, vitrinbe zárható szépségként jelent meg, hanem a hétköznapok szereplőjeként: iskolában, piacon, kifutón – a modellek mindennapi jelenléte és mozdulatai is csodálatra méltónak számítottak. Ez a pozíció számomra már akkor is társadalmi felelősséget jelentett, még ha ezt nem is tudatosítottam magamban. Éreztem, hogy a kifutó szereplőinek valamiféle kiemelt státuszuk van – különös, ambivalens megítéléssel, ahogy az színészek esetében is jellemző volt.
Erősebben igazodtatok az aktuális divatirányzatokhoz?
Akkoriban sokkal szűkösebb volt a választék – nemcsak variációban, hanem mennyiségben is. Ha csak a saját akkori ruhatáramat nézem: amikor elkezdtem modellként dolgozni, összesen két farmerem volt, meg úgy négy-öt pólóm. A Rotschild-szalon egyik meghallgatására ötven lányt hívtak be, és közülük kettőt választottak ki a nagybemutatóra. Én épp az egyetemről estem be, farmerban és kapucnis pulóverben, holott egy ilyen alkalomnál elegánsan illett volna megjelenni. Hallottam, ahogyan a hölgyek ott sugdolóztak: „Melyiket választották?” – „Hát azt a kapucnis Mikulást.” Ez voltam én. Nagyon is tudatában voltam annak, hogy fel kell zárkóznom a divatélethez – amikor megkaptam az Év Manökenje címet, már utaztam külföldre, és a ruháimat is ott kellett beszereznem, hogy megfeleljek a hazai és nemzetközi elvárásoknak.
Volt olyan ikonikus ruhadarab fiatalkorodban, amely meghatározó szerepet játszott a későbbi stílusod, ízlésed kialakulásában – akár az említett farmer?
Egyértelműen a farmer! Sokat gondolkodtam azon, hogy miért épp az lett az én védjegyem, talán mert épp egy olyan plakát által váltam népszerűvé, ahol farmert viseltem – később ezzel a ruhadarabbal azonosítottak az emberek. Az első darabjaimat az Ecseri piacon vettem – onnan lehetett nyugati farmerekhez jutni. Ne hidd, hogy ez egyszerű volt! Nagyon szerettem a Super Rife és a Roy Royers márkákat, a Levi’s anyaga viszont nekem túl vastagnak bizonyult, nem állt jól. Egy ilyen darabért akár 1500 forintot is elkértek – akkor, amikor az átlagfizetés 400-1000 forint körül mozgott (hozzáteszem, azokat a farmereket hosszú-hosszú évekig hordtam). Később a magyar cégek is próbálkoztak farmergyártással – megjelent például a Trapper, az anyaga merev volt, nehézkes viselet. Aztán jött a stonewashed, a kézzel koptatott farmer, ami már közelebb állt ahhoz, amit szerettünk volna.
Ha már a híres farmeres divatfotódat említed – a Fabulon-plakátodat ikonikus képként őrzi a divattörténet. Hogyan viszonyulsz ma ehhez a fotóhoz?
Akkoriban újszerű dolognak számított, hogy kimegyek az utcára, és tele van ragasztva a város a fotóimmal. Sokszor úgy érzem, mintha nem is én lennék azon a képen – olyan távoli az egész, mintha egy másik életből származna, ahol még egy kislány voltam. Idővel rájön az ember, hogy miközben igyekszik önmagát meghatározni, közben mások is definiálják őt. Sok számomra fontos dolog nem jelent meg abban az időszakban – például épp annyira kulcsfontosságú része volt az identitásomnak az is, hogy akkoriban joghallgató voltam. Tulajdonképpen az egész életemet annak dedikáltam, hogy megmutassam: minden nő merjen érzékeny lenni, ugyanakkor legyen okos is. Őszintén szólva, az a korszak az életemben egy fontos állomás volt, amely a modelliskolával folytatódott – bár az már egy teljesen más dimenziót és felelősséget jelentett. Ez a fotó valóban kitörési pontnak számított, ez vitathatatlan, de számomra soha nem került igazán a fókuszba. Inkább egy ajándék volt az élettől, amit hálával fogadtam, de nem építettem rá mindent.
És volt olyan időszak, amikor ez a két világ – a manökenlét és a jogi pálya – összekapcsolódott, akár az iskoládban is?
Igen, nagyon is. Ráadásul jól tudott kapcsolódni, és nemcsak azért, mert tanítottam nekik szerződéskötési szakmai ismereteket, menedzsmentkérdéseket, vagy megválaszoltam a szüleikben felmerülő jogi kérdéseket. Hanem azért is, mert a személyemmel mintát tudtam adni: hogy ne maradjanak a felszínen, ne ragadjanak le a külsőségeknél, hanem töltsék meg tartalommal azt, amit képviselnek.
A tanítás kapcsán felmerül: több évtizede a szakmai utánpótlás-nevelés egyik meghatározó szereplője vagy. Mit tartasz ma a legfontosabbnak egy fiatal modell képzésében?
Az utóbbi húsz évben egyre nagyobb hangsúlyt fektettem arra, hogy megértessük a diákokkal: egy modell nem „ruhafogas”, méltósága van, szabad akarata, joga van irányítani a saját sorsát. Szelektálhat a felkérések között, és tudatosan kerülheti a kiszolgáltatott helyzeteket. Láttam, hogy ettől szenvednek leginkább: vagy görcsösen meg akarnak felelni és ebbe belefáradnak, vagy feladják, és hazaküldik őket. Rengeteg különböző típus és életkor érkezett hozzánk, de ezek a tanítások bármely életszakaszban hasznosnak bizonyultak: volt, aki önbizalomhiánnyal küzdött, vagy épp színésznő szeretett volna lenni, és meg akart tanulni bánni a külsejével. Persze, előfordultak olyanok is, akik kifejezetten modellalkattal érkeztek – és valóban modellek lettek, például Hódi Pamela, Sicra Andrea vagy Szunai Linda (Miss World Hungary 2011) – ma is örömmel látom őket a tévében, és jó érzés tudni, hogy 12-13-14 évesen én adhattam nekik az első impulzust, amely egész életükön végigkíséri őket.
Tehát sok tanítványod szakmai életében meghatározó szerepet játszottál – esetleg fel tudsz idézni olyan találkozást, amelyből te magad is rengeteget tanultál, és ami erősen hatott rád?
Amikor tizennégy éves voltam, Pataki Ági már a pályája csúcsán járt – tehetsége és szépsége kiemelkedő volt, mégis az inspirált benne a legjobban, hogy mindemellett mennyire sugárzó személyiség. Később Safranek Anna mozgása is magával ragadott, és ott volt Lantos Piroska, sokszor dolgoztam vele együtt. Előfordult, hogy egy bemutatóra csak minket ketten választottak ki, ami különösnek számított, hiszen 180 centis magasságával teljesen kilógott a magyar mezőnyből. Itthon leginkább címlapokon jelent meg, a hazai divatélet nem tudott vele igazán mit kezdeni, külföldön viszont – különösen New Yorkban – „a legszebb asszonyként” emlegették. A szabadsága egészen lenyűgözött, a kifutón mindig a maga útját járta, nem hagyta, hogy „megrendezzék” – ez itthon gyakran ellenállást váltott ki, de külföldön kifejezetten kedvelték érte. A szakmából nem hagyhatom ki Náray Tamást sem – nagyra értékeltem az intellektusát, a látásmódját, és azt, hogy külföldi tanulmányai révén olyan szemléletet hozott haza, amely akkoriban ritkaságszámba ment.
És ha már említettél néhány fontos nevet a modellvilágból: milyen érzés látni, hogy azok, akikkel gyakorlatilag együtt nőttél fel, vagy akikkel közösen léptetek a karrier legfontosabb állomásaira, most visszatérnek a kifutóra? Fontosnak tartod, hogy a kifutókon idősebb, tapasztalt modellek is helyet kapjanak?
Nagyon tetszik ez a jelenség. A téli Budapest Central European Fashion Weeken például nem is a saját korosztályomból, hanem nálam valamivel fiatalabb modellekkel találkoztam, akik Párizsban dolgoznak. Ősz hajjal, finom ráncokkal, gyönyörűen, magabiztosan – és a mai napig keresett modellek, akik megélnek a szakmából. Ezt a fiatalabb generáció nyitottságának tudom be. Volt időszak, még tíz évvel ezelőtt is, amikor minden az újról és a fiatalról szólt, most viszont – akár üzleti megfontolásból is – a divat visszanyúl azokhoz, akik a lelkükben fiatalok, és van eszközük, idejük, tudatosságuk arra, hogy karban tartsák magukat. Ez pedig inspiráló, nemcsak nekik, hanem a fiataloknak is. Sok negyvenes nővel beszélgetek, akik félnek az öregedéstől, és ezek a modellek megmutatják, hogy a tökéletlenségben is ott rejtőzik a szerethetőség. Hogy én magam csinálnám-e, az más kérdés – de nézni kifejezetten szeretem. Jó látni, hogy ma már a szépségnek ennyiféle arca lehet. (BCEFW)
Sütő Enikő 1978-ban vált ismertté Fenyő János Fabulon naptej plakátjával, majd 1979-ben elnyerte az Év manökenje címet. Hazai és nemzetközi divatbemutatók, magazinok és reklámfotók állandó szereplője volt, az 1980-as években a Modell énekes trió tagjaként is fellépett. Filmes szerepei között a Linda című sorozat is szerepel. Az évtized végén a Lauren Elle amerikai kozmetikai cég társtulajdonosa és jogásza lett. 1990-ben megalapította modell- és médiaiskoláját, amelyet 30 évig vezetett. 2006-ban az Egészség nagykövetévé választották, 2007-től a Bátor Tábor nagykövete, integrált divatbemutatók rendezője. Rádiós műsorvezetőként és jogi tematikájú műsorok házigazdájaként is ismert, jelenleg a Spektrum Home Luxusra tervezve és Álomkertek műsorait vezeti. Ars poeticája: „A stílus a ruha szabásán túl a szív nyitottságában rejlik.”
Ha szeretnéd rendszeresen olvasni a DivatMarketing friss bejegyzéseit, töltsd ki ezt az űrlapot: Feliratkozás! A feliratkozás ingyenes!
(„A szépség a belső harmóniából fakad” – interjú Sütő Enikővel)
