Az emlékezet csodás ajándék. Segítségével a múlt sosem válik múlttá. (Agatha Christie)
Egyetemistaként idegenvezetőként dolgoztam. De talán nem is itt kell kezdenem. A gimiben folyton az járt a fejemben, hogy szeretnék kimenni nyugatra néhány évre, megtanulni németül, tapasztalatokat szerezni, önállóan élni.
Még alsó tagozatban kezdtem a némettanulást – a környékünkön, a Tisztviselőtelepen lakott egy német házaspár, hozzájuk jártam. Heti ½ órára. Nem volt sok, de a gimnáziumban így mégsem nulláról indultam. Voltak NDK-s levelezőpartnereim is, egy magdeburgi fiú és egy lány, akiknél eltöltöttem 2 hetet, ő is volt nálunk. És állandóan arról álmodoztam, hogy valami csoda folytán teljesül a vágyam, és Németországban dolgozom.
Amikor továbbtanulásra kellett jelentkezni – kitűnő tanuló voltam –, böngésztem a lehetőségeket, és úgy tűnt, a Közgázra van a legkevesebb esélyem a felvételre, így azt jelöltem meg célnak. A felvételiről annyi emlékem van, hogy az írásbelin a mellettem ülő fiútól kértem radírt vagy ceruzát, már nem emlékszem pontosan, csak arra, hogy rám nézett, és azt mondta, ellenfelek vagyunk, nem? Én elképedtem, úgy emlékszem, a körülöttem ülők is. Előfelvételivel felvettek. Így szóba sem kerülhetett az utazás.
Egy évig a szüleim munkahelyén, a Ganz-Mávagban dolgoztam, a bérelszámoláson. Mivel nem akartam egy teljes évet tanulás nélkül tölteni, kerestem elfoglaltságot. Már nem emlékszem, talán újságban olvastam, hogy többhónapos idegenvezetői tanfolyamra lehet jelentkezni. Elvégeztem.
Szerettem ezeket az esti foglalkozásokat, sok érdekességet megtudtam az ország, a város történetéről. A tanultakat le is kellett fordítani németre. Még őrzöm a füzetet, amelybe lejegyeztem a budapesti városnézés állomásait. És máig, amikor az Erzsébet-hídon megyek át, szinte mindig eszembe jutnak a Gellért-püspök „kivégzésével” kapcsolatos német mondatok.
Levizsgáztam, azonnal kiléptem a Ganz-Mávagból, a Szabadság téren lévő Express Ifjúsági és Diák Utazási Iroda vett fel idegenvezetőnek. Nyaranta (1968 és 1971 között) itt dolgoztam 2-3 hónapot. Sok izgalommal járt, de nagyon élveztem, szerettem ezt csinálni.. Igaz így nincsenek „egyetemistás” nyári emlékeim, mivel egész nyáron dolgoztam, az utolsóban pedig férjhez mentem. Néha elcsodálkozom, a szüleim milyen könnyen elengedtek ezekre az utakra. Nagyon fiatal voltam, önállónak, találékonynak, talpraesettnek kellett lennem.
Mivel nekem nem volt semmilyen hátszelem, így „csak” NDK-s csoportokat kaptam, és én is csak az NDK-ba utazhattam vonattal, másodosztályon. Nem vettek fel alkalmazottnak, minden csoportnál be- és kiléptettek. Egy-egy csoporttal 1 hetet, 10 napot töltöttem. A nyitóképen látható buszokkal jártuk az országot, csináltuk a budapesti idegenvezetéseket. A sok bejegyzést tartalmazó munkakönyvem emiatt sok bosszúságot okozott a munkahelyeim munkaerőgazdálkodással foglalkozó kollegáimnak.
Előírások – szabályok
KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központ) – az előírások szerint amennyiben az NDK-ból Magyarországra érkező turisták közül valakivel probléma adódott, azt azonnal jelenteni kellett a KEOKH-nak. Állandóan szemmel kellett tartani őket, ha valakit 2-3 óra hosszáig nem láttunk, jelenteni kellett volna. Nem akarok hazudni, nem politikai meggyőződésből, egyszerűen a szabály betarthatatlansága miatt erre nálam sosem került sor. Hogy is lehetett volna pl. Balatonon folyamatosan szemmel tartani 20-30 embert!
Érdekességek
Az NDK-ben sokfelé jártam, mindig vonattal, rendes másodosztályi kocsikban utaztunk, sosem kaptam repülős csoportokat. De szerettem. A hosszú út alatt sikerült megismerni, összebarátkozni azokkal, akikkel a következő napokat együtt töltöttem.
Rügen szigetén egy ipari tanuló csoporttal
Jól érezték magukat, aranyosak voltak. Az utolsó estén kaptam tőlük néhány apró ajándékot, meglepett, örültem. A vonaton bevallották, hogy lopták. Kiderült, hogy a 10 nap alatt szinte semmit nem vettek, viszont rengeteget loptak.
Egy általános iskolai csoporttal
először Berlinbe utaztunk. A vezetőjük egy férfi volt, az igazgató. A felesége az egyik tanárnő, ő is velünk utazott. Egy hajón volt a szállásunk. Egyik este dörömbölést hallottam. Kiderült, hogy a dirit bezárta a felesége, amíg ő elment bulizni valahová.
Úgy emlékszem, ugyanez a csoport a tengerhez is utazott, egy hajós kirándulás is szerepelt a programjukban. A gyerekek rosszul viselték a hullámzó tengert. Megpróbáltam zacskót szerezni, amikor az első gyerek rosszul lett. Aztán még egyre, majd továbbiakra volt szükség. Amikor harmadszor mentem hányózacskóért, a hajóstiszt megkérdezte, mennyit reggeliztem. Amúgy az egyik tanárnő megoldotta a problémát, elkezdte énekeltetni a gyerekeket, akiknek ettől azonnal elmúlt a hányingere.
Izgalmas volt, hogy az NDK legkülönbözőbb területéről, a legkülönbözőbb „tájszólással” beszélő csoportokat kaptam, mindig ragadt rám egy kicsi, így a következő csoport mindig gyorsan kitalálta, honnan jött az előző. Én pedig rengeteget tanultam.
Az egyik Budapestről induló csoport tagjaival a pályaudvaron találkoztunk
Mindenki ott volt időben, ám a hangosbemondó szerint a vonat 4-5 órás késéssel fog megérkezni. A csoport – a jóváhagyásommal – szétszéledt. Ám rövid idő múlva bemondták, hogy a szerelvény negyedórán belül érkezik, és megy is tovább. Pánikba estem, fogalmam sem volt róla, hol keressem a csoport tagjait, akiket nem ismertem, és ők sem ismerték egymást. Hiába kaptam listát az utazók adataival, az ebben a helyzetben semmit sem ért. Akkor még nem volt mobiltelefon! Rohangáltam, és próbáltam felkészülni arra, hogyan fogom bevallani az irodának, hogy a csoport háromnegyede lemaradt, nekem kell-e majd kárpótolni őket, stb. És csodák csodája, mindenki visszaért, teljes létszámban, rendben felszálltunk a vonatra.
Csaba Anna-Mária
Előfizetés a magazinra Médiaajánló Feliratkozás
