Nem üzleti hír, mégis ide tartozik
Vannak időszakok, amikor nem a piac, nem a trendek és nem a számok alakítják a döntéseinket, hanem az élet. Ezek a helyzetek átírják a terveket, új ritmust adnak a mindennapoknak, és sokszor a munkához való viszonyunkat is megváltoztatják.
Ez a rövid sorozat ilyen történetekből áll. Arról szól, hogyan alakul át a munka szerepe nehéz helyzetekben, hogyan szervezhető újra az élet, és milyen mondatok, emlékek hatnak ránk hosszú távon – sokszor észrevétlenül.
Nem tanulságokat akar levonni, inkább kérdéseket tesz fel. És talán éppen ezért tud közel kerülni az olvasóhoz.
Amikor a munka tartott meg
Mindig úgy képzeltem, hogy bár nagyon szeretem a munkámat, amint lehet, nyugdíjba megyek, és utána már csak a családdal, a gyerekeimmel, az unokáimmal foglalkozom. Egy, Csík Klára által szervezett karrierkonferencián is ezt mondtam: szeretem, amit csinálok, de amint elérem a nyugdíjkorhatárt, abbahagyom. 2008-ban megnősült a nagyobbik fiam. Néhány hónappal később a kisebbik fiamat, Pétert, 34 évesen sportbaleset érte Brazíliában. Kettétört az életünk.
Hetekig az életéért aggódtunk, utána hosszú éveken át az épüléséért küzdöttünk.
A munka lett a megmentőm. Teljes koncentrációt igényelt, és amíg dolgoztam, nem kellett – nem is tudtam – másra gondolni. Akkor ez segített.
Utólag sem értem, hogyan tudtam végigcsinálni azokat az éveket. Évente hat–hét nyomtatott lap, Nemzetközi vásárnaptár, Divatlexikon készült, miközben mindennap főztem, naponta jártunk Budakeszire, az OORI-ba Péterhez. Vittük a meleg ételt, próbáltuk tartani benne a lelket, és közben elláttam a velünk élő, 92 éves édesapámat is. Valahogy mégis működött.
A munka annyira lekötött, hogy kiszorította a nyugtalanító gondolatokat. Sírtam – sokat. Autóban (ott tudtam igazán elengedni magam), hazafelé Budakesziről, repülőn, szállodában, útközben, bárhol.
Közben lassan megváltoztak az elképzeléseim. Először a túlélésért dolgoztam, aztán megszoktam, végül megszerettem ezt a koncentrált munkatempót. Egy idő után már fel sem merült bennem, hogy abbahagyom.
Amíg dolgoztam, csak arra figyeltem, hogy mindent elvégezzek: a munkát, az otthoni feladatokat, a fiam körüli teendőket. Folyamatosan koncentrálnom kellett, össze kellett szednem magam.
És valahol közben eltűnt a nyugdíjas élet utáni vágy. A család továbbra is fontos maradt, de a munkáról sem akartam lemondani.
Amikor megszülettek az első unokáim, bevezettem az „unokás napokat”: csütörtökönként nem vállaltam más feladatot. Akkor hozták hozzám őket. Jó alapja lett a későbbi kapcsolatunknak.
dr. Csaba Anna-Mária
Ui.: Ha valami lelki megrázkódtatás ér, írni szoktam. Magamnak. Így vezetem le a feszültséget. Péter balesete után évekig vezettem egy napról napra írt „blogot”. Kinyomtatva vár egy fiókban – újraolvasni a mai napig nem volt lelkierőm.
(Újratervezés I.– Amikor a munka tartott meg)
