Ajánlás – Eszéki Erzsébet, Élet és Irodalom 1981-05-02, arcanum.hu
A divat ma az olaj után talán a legnagyobb üzlet a világon. S mert nálunk is hódít, egyre kevésbé hagyható figyelmen kívül. Jelentős gazdaságossági tényező: jó áron eladni, sőt egyáltalán értékesíteni csak a legújabb modelleket lehet — legalábbis a fejlett országokban. A divat és gazdaság összefüggéséről beszél Vas Sándor, a Magyar Divat Intézet igazgatója, a Divat és Gazdaság című szaklap főszerkesztője.
—Túlöltözött népnek tartja a magyart?
— Lényegesen jobban öltözöttnek, mint akár tíz-húsz évvel ezelőtt. Kevés a rongyos ruhában járó ember. De az, hogy tisztességesen fel vagyunk öltözve, nem jelenti azt, hogy ízlésesen és kulturáltan is. A divatosságról nem is beszélve.
— Van egyáltalán divat Magyarországon?
— Ha bárki végigmegy a Lenin körúton vagy a Rákóczi úton, a kirakatok alapján nem tudja egyértelműen megállapítani, mi a divat. A kitartó fogyasztó egyéb információkból — bemutatókon, magazinokból — megismerheti az új modelleket, s igyekezhet ennek megfelelően beszerezni ruhadarabjait. Nincs könnyű dolga.— Pedig sokan mégis divatosan öltözködnek. Akkor ez fejlett turizmusunknak köszönhető?
— Egyrészt igen. Másrészt néhány kiemelkedő maszek divatárusunknak, bár a butikok között is csak kevés jó van. Ezt a hálózatot egyébként állami szinten is hasznos volna fejleszteni, mert a kis széria révén le lehet mérni, mire harap a fogyasztó. A tömeggyártást pedig már ennek ismeretében indíthatjuk meg. De a butikhálózat bővítése mellett szükségesnek tartom a divatszalonok szaporítását is, már csak azért is, mert a mai bérkülönbségek mellett a szalonok felesleges vásárlóerőt kötnek le. Egyébként mindkét üzletformának van még egy haszna: a lakosság ízlését is alakítja.
— Az ízlés- és öltözködéskultúránkat milyennek tartja?
— Még, jobban le vagyunk maradva, mint a divattal. Pedig az ízlést lehet szervezetten formálni. Vannak országok, ahol a színek harmóniájára az általános iskolában tanítják a gyerekeket, például Franciaországban. S mert a franciák divatosan is öltözködnek, van némi összefüggés a divat és az öltözködéskultúra fejlettsége között. Nálunk az iskolában, de az iskolán kívül sincs ilyen nevelés. A szülők nagy részétől nem is várható el, mert az ő ízlésüket sem formálták. Alig vannak hagyományaink az öltözködéskultúrában, hiszen negyven-ötven éve még nem a divatosság volt a fő kérdés, hanem hogy valamit fölvehessünk. Megértem tehát, hogy lemaradtunk, de mint divatszakember, türelmetlen vagyok. Szeretném, ha minél előbb szervezetten formálnánk az öltözködéskultúrát, már az általános iskolában.
— Alakítandó tehát a fogyasztók ízlése, ha úgy tetszik, manipulálni kell őket. Paradox helyzet, hogy a vevő azt viseli, amit mások jó előre megterveztek neki, az ő megkérdezése nélkül.
— Elismerem, a divat már azáltal, hogy a fogyasztók beleszólása nélkül alakul, manipulálás. De ebben a szakmában a szervezett, tudatos irányítás szerte a világon szükségszerű, éppen az újabb manipulálás érdekében. Azért, hogy új áru megvételére kényszerítsük a vevőt. A divat ugyanis nem más, mint gazdasági döntések sorozata. Egy szezon új modelljeinek megjelenítése másfél évig tart, ezalatt szinte minden hónapban dönteni kell valahol. Minden ruhának van színe, a színezéshez a vegyipar festékgyártása szükséges. A ruha mesterséges szála szintén a vegyipar terméke, természetes szála még a legelésző birkán van. Aztán következik a fonás, a szövés, a kikészítés és konfekcionálás, a nagykereskedelmi és kiskereskedelmi tevékenység, s a termék csak hosszú és tekervényes út után jut el a fogyasztóhoz. A gépezetnek sok fogaskereke van, amelyek nem mindig illenek össze.
— Hol a baj? Az ipar a kereskedelemre, a kereskedelem az iparra szokta hárítani a felelősséget.
— Nem az egyikkel és nem a másikkal van baj, hanem az egész ruházati ipar szemléletével. Amikor azt mondtam, hogy a divat gazdasági döntések sora, nem tettem hozzá, kollektív, egyeztetett gazdasági döntéseké, s ez a lényeg. Azt jelenti, hogy a vállalatok egységesen alakítják ki az új színeket, modelleket, azaz megegyeznek a leendő divatban. Aztán például a bőrdíszművesek azt gyártják, ami a textilipar anyagához és a konfekcióipar modelljéhez illik. Csakhogy ma Magyarországon nincs csapatmunka. Pedig a divat, brancsdöntések egyeztetése. De hogyan hangoljuk össze a tevékenységet, ha Magyarországon nincsenek brancsok? s mert nincsenek, nincsenek egységes döntések sem. Ezért aztán divat sincs.
— Nyugat-Európában pedig van, sőt, ők a divatot diktáló országok. Nem találja ellentmondásosnak, hogy a tőkések képesek összefogni, s éppen a szocialista, tervgazdaságban tevékenykedő vállalatok nem tudnak összehangoltan dolgozni?
— A tőkés gazdaságokban — a verseny következtében és a kockázat csökkentése érdekében — már régen kialakultak a brancsok, a szakmai érdekvédelmi, koordináló-irányító szervezetek. Magyarországon is voltak 1945 előtt, hamarosan azonban kapitalista huncutságnak minősültek. Úgy látszott, a központilag irányított gazdaság fölöslegessé is teszi létezésüket. Ám a decentralizált gazdaságban mégiscsak szükséges a brancs, mert valakinek meg kellene hoznia az összehangolt döntést, ha már nincs egységes, központi irányelv. Az új gazdaságirányítási módszereknek éppen az a céljuk, hogy szakmánként bizonyos érdekvédelmi csoportok jöjjenek létre. Szocialista körülmények között újra kialakulhatnak a brancsok, valószínűleg a Kereskedelmi Kamarán belül. Mi a Magyar Divat Intézetben létrehoztunk olyan csoportokat, amelyekben a nagyvállalatok szakemberei tanácskoznak. Megbeszélik, hogy mit gyártsanak, csakhogy utána a vállalatok vezetői mégis önállóan hozzák meg a maguk döntését, amely ahány cég, annyi féle. Az eredmény az üzletekben van.
— Vajon a nagyobb nyereséggel nem lehetne jobban kényszeríteni a vállalatokat a divatos termék készítésére? Hiszen a divatosság értéknövelő tényező, tehát emelheti a nyereséget.
— Az új árrendszer elvileg elismeri a divatérzékenységet, gyakorlatilag mégsem késztet divatos áru gyártására. Az érvényes rendeletek kimondják ugyan, hogy a divatos készítmény ára magasabb lehet, de azon a címen, hogy egy vállalat korszerűt gyárt, nem növekedhet a nyeresége. Márpedig a cég vezetői a nagyobb nyereségben érdekeltek. Azaz nem is igazán érdekeltek. A kereskedelemre például elsősorban a mennyiségi és választéki szempontok jellemzők, s csak ezután a divatosság igénye. Akkor támad nézeteltérés a kereskedelemmel, ha a termelők nem teljesítik darabszámra a megrendelést. Ezért a vállalatnak sokat kell eladnia, ehhez pedig a termelékenyebb, hagyományosabb modelleket kell gyártania. Ilyen helyzetben csak a piac tudná rákényszeríteni a termelőt a divatos áru gyártására, azzal, hogy mást nem lehet eladni.
— Akkor mi, fogyasztók úgy döntünk, hogy mától azért sem veszünk mást, csak divatos ruhát. Miben fogunk járni?
— Az a baj, hogy a vásárlók nagy tömegben nem döntenek így, mert fejletlen az öltözködéskultúránk. Fejletlen a divatpropagandánk, ezért nem is tudja mindenki, mi a divat, így elkél a nem modern áru is. A megoldás csak az lehet, hogy érdekeltté kell tenni a vállalatokat a divatos termékek gyártásában, nyereségüket fokozottabban függővé kell tenni a piactól. Számunkra nem mentség, hogy más iparágakban is a piacszemlélet a fő követelmény, de a divatcikkeknél sokkal nagyobb gondot okoz a piaci munka hiánya. Mert a divat attól divat, hogy állandóan diktálni, változtatni kell. Mindig új és új modellel kell szükségletet teremteni, hogy a vevőt új termék megvételére kényszerítsük.
— Fogyasztói társadalom?
— A divat lényege valóban fogyasztói szemléletet tükröz, mert diktátorai azért törik állandóan a fejüket, hogy új fogyasztásra kényszerítsenek. De nálunk, ahol még egységes divat sincs, a magyar fogyasztó annyira igényli a divatos ruhát, hogy kevés valutáját is erre költi. Nem hiszem, hogy félnünk kellene a fogyasztói társadalomtól, amikor nálunk ruházatban még nem a bőségre, hanem csak megfelelő, kiegyensúlyozott ellátásra van szükség.
— Komikus jelenség a divat: mindenki egyéni akar lenni, végül pedig — éppen a divat elterjedésével — mindenki egyforma lesz.
— Éppen ez mutatja, hogy a divat nem más, mint üzlet: az eladó az általánossá vált egyformasággal újabb vásárlásra ösztönözhet. A fogyasztók belemennek a játékba, mert hiúk, mert szépek akarnak lenni. A divatot, persze, nem szabad függetleníteni a nemzetközi légkörtől. Ha rosszabb a nemzetközi gazdasági helyzet, s most az, lassabban és kevésbé élesen változik a divat.
— Ezek szerint nemcsak a fogyasztók manipuláltak, hanem maguk a tervezők is?
— A hazai nyersanyaggyártás, a szűk importlehetőség, az adott géppark keretek közé szorítják a tervező képzeletét. Nyugat-Európában a vegyi konszernek úgy mutatják be új műszálaikat, hogy divattervezőik már létrehozták belőlük az új modelleket, amelyek műszálas anyagból szebbek, jobbak, mint gyapjúból. Tehát már a nyersanyagkészítők manipulálják a divattervezőket. Olyan ez, mintha a tervező háromsávos úton haladna. A három sávból azt választhatja, amelyiket akarja, de már nem mehet át a záróvonalon a negyedik sávba, mert ott szembe jönnek az autók.
— Lesz-e a divat valaha üzlet Magyarországon?
— Csak bátrabb, kockázatot vállaló vezetőkre volna szükség, s arra, hogy érdemes legyen kockázatot vállalniuk. Hazánkban kialakult az a paradox helyzet, hogy a ruházati szakmában mindenki azt veszi meg, amit már eladott, s nem azt adja el, amit már megvett és legyártott. Ez azt jelenti, hogy a konfekcióipar csak néhány métert vesz egy anyagból, amelyből elkészíti a mintadarabot, s ha ezt eladja a kereskedelemnek, venne újra az anyagból, már nagy mennyiségben. Csakhogy elfogy addigra, legfeljebb hasonló anyag van, tehát a gyártott ruha már nem ugyanaz lesz, mint az eladott modell volt. Ezt az egész világon fordítva csinálják. Igaz, ehhez kockázatvállalás és szakmai hozzáértés kell. Az, hogy a konfekciós azonnal nagy mennyiségben merjen vásárolni, ha tetszetős anyagot lát, mert tudja, mi kell a piacon, s csak ezután adja el a már nagy mennyiségben elkészített árut. Akkor a termék még időben is kerül a boltokba, nem télen a bikini, nyáron a télikabát. Persze, a most dívó szemléleten egyénileg nem lehet változtatni, csak ha az egész ruházati ipar együttesen szakít a beidegződésekkel. Igaz, az átállás bonyolult és pénzigényes, de megérné, mert végre lehetne divatunk. Már tisztáztuk, hogy a divat üzlet. Nem hiszem, hogy éppen mi, magyarok lemondhatunk egy nagy üzletről.
Eszéki Erzsébet, Élet és irodalom 1981
Előfizetés a magazinra Médiaajánló Feliratkozás
