A minap a bátyámmal autóztam, és valahogy szóba került, hogy én mindig köszönök a buszvezetőnek, amikor felszállok, és többnyire akkor is, amikor leszállok.
A bátyám elámult. Azt mondta, neki ez még soha eszébe sem jutott. Milyen érdekes, hogy ami egyikünknek természetes, a másiknak fel sem tűnik! Én magam is elgondolkodtam már azon, vajon mikor alakult ki ez a szokás. Régebben valahogy nem emlékszem rá, manapság viszont számomra magától értetődő. Egy rövid köszönés, egy apró gesztus. Nekem jólesik, és talán a vezetőnek is.
Persze nem minden tömegközlekedési szokást fogadok ilyen örömmel.
Olykor egészen különös jeleneteknek lehetünk tanúi. A 28-as villamoson egyszer egy fiatal lány, mire a Népszínház utcához értünk, teljesen kisminkelte magát. Nemrég pedig valaki a műkörmeit ragasztgatta fel a buszon.
Kifejezetten zavar például, amikor valaki hangosan telefonál, és végig kell hallgatnom a magánéletét vagy az üzleti ügyeit. Nem érdekel, nem tartozik rám, mégis akaratlanul is a részesévé válok.
A közelmúltban azonban egy beszélgetés elgondolkodtatott. Egy kedves széki ismerősöm, aki a nővérével együtt ma is őrzi a hagyományos viseletet és szokásokat, elmesélte, hogy rendszeresen a tömegközlekedési eszközökön telefonál az otthon maradt családtagjaival. Takarítani járnak Magyarországra, és a falujukból érkezett társaikkal közösen bérelnek lakást. Nem szeretné, ha a többiek is hallanák a családi beszélgetéseit. Hiszen nemcsak örömhírek, hanem gondok, bánatok is szóba kerülhetnek.
Ezen bizony elgondolkodtam. Engem zavar, ha mások telefonbeszélgetéseit kell hallgatnom, de eddig nemigen jutott eszembe, hogy valakinek éppen a buszon vagy a villamoson adódik lehetősége egy kis magánbeszélgetésre.
Persze ettől még nem szeretem a hangos telefonálást. De azóta igyekszem nem olyan gyorsan ítélkezni. Mert nem vagyunk egyformák. Nem ugyanazt vesszük észre, nem ugyanazt tartjuk természetesnek, és nem mindig ismerjük a másik ember történetét.
Gyakran eszembe jut Japán, ahol – tudomásom szerint – a tömegközlekedési eszközökön különösen ügyelnek arra, hogy ne zavarják a többi utast. Néha bizony irigylem ezt a szokást.
Ui. 1. Azokat kérdezem, akik szoktak gyalogolni, zebrán átkelni. Te hiszel abban, hogy ha megnyomod a zebra előtti oszlopon az „itt vagyok” gombot, tényleg hamarabb vált zöldre a lámpa? Én elgondolkoztam ezen. Hiszen, ha miattam változik a jelzés, az nemcsak azt az egy lámpát érinti, hanem az egész kereszteződés működését is. Lehet, hogy ez csak egy „megnyugtató” lehetőség, hogy ne türelmetlenkedj?
Ui. 2. Ezúton kérek elnézést sok-sok buszsofőrtől, amiért időnként a leszállásjelző gomb helyett véletlenül a vészcsengőt nyomom meg. Sajnos gyakran pont nekem vállmagasságban helyezik el, és bizony többször előfordul, hogy azt nyomom meg.
Csaba Anna-Mária
Ha szeretnéd rendszeresen olvasni a DivatMarketing friss bejegyzéseit, töltsd ki ezt az űrlapot: Feliratkozás! A feliratkozás ingyenes.
