Az elmúlt hetekben olyan helyzetbe kerültem, amire nem lehet felkészülni.
Egy teljesen hétköznapi, megfázásos időszak után hirtelen nagyon rosszul lettem, kiderült, hogy súlyos állapotban vagyok:
kétoldali tüdőembóliát kaptam, amelynek hátterében a lábamban – számomra teljesen észrevétlenül – egy mélyvénás trombózis állt.
Különös egybeesés, hogy előző nap üzemeltem be a Gondosórát.
Amikor szombaton reggel rosszul lettem, alig tudtam beszélni és mozogni – megnyomtam a gombot, őket hívtam fel.
Ők indították el a segítséget, ők riasztották az ügyeletet, a mentőket – gyorsan, szervezetten, pontosan. Lehet, hogy ezen múlt az életem.
Akik értem jöttek, már az első vizsgálatok során felismerték, hogy nagy a baj. A Szent Imre Kórház sürgősségi osztályán gyors és figyelmes ellátást kaptam, majd a fiatal ügyeletes orvos felvetette annak lehetőségét, hogy alkalmas lehetek egy speciális, újfajta beavatkozásra, amelyet a Városmajori Klinikán végezhetnek el.
Felvette a kapcsolatot a klinikával – átvettek.
Szombat este, három orvos összehangolt munkájával elvégezték a beavatkozást, amely során katéteres módszerrel eltávolították (kiporszívózták) a vérrögök egy részét. Az ezt követő napokban folyamatos megfigyelés mellett stabilizálták az állapotomat.
Néhány nappal később hazaengedtek. Még nem vagyok jól, de már sokkal jobban vagyok.
Ez a bejegyzés nem a betegségről szól,
hanem azokról az emberekről, akik ott voltak.A mentősökről.
A sürgősségi orvosairól és ápolóiról.
Az intenzív osztály dolgozóiról.
A Városmajori Klinika orvosairól és ápolóiról, akik koncentráltan és emberséggel végezték a munkájukat.
Sokat olvasunk ma az egészségügyről – és nem mindig jót.
Én most mást tapasztaltam.
Figyelmet. Gyors döntéseket. Szakmai tudást. És emberi hozzáállást.
Ezt szerettem volna megköszönni.
És talán azt is elmondani:
néha tényleg azon múlik minden, hogy időben észreveszik, baj van, időben lépnek – és nem engednek el, nem hagynak magamra.
dr. Csaba Anna-Mária
