Sokat gondolkodtam azon, mi formálja igazán a személyiségünket.
Számomra meghatározó élmény, hogy édesapám szinte állandóan ugyanazzal a mondattal reagált, ha valami új, szokatlan dolgot szerettem volna kipróbálni:
„Mit fognak szólni a szomszédok?”
Ha tovább akartam kimaradni, ha valami újba kezdtem volna, szinte mindig ez volt a mérce: mit szólnak majd mások. Akkor tiltakoztam ellene, nem értettem, miért kell ehhez igazodni.
Később rájöttem, hogy ezek a mondatok nem múltak el nyomtalanul.
Felnőttként is sokszor nehezemre esik megszólalni mások előtt, véleményt mondani.
Tudat alatt ma is ott van a kérdés: mi lesz a következménye, hogyan reagálnak majd rá?
Valahol elveszett a természetes „szólásszabadságom”, a spontán véleménynyilvánítás képessége. Vajon emiatt?
Egy másik emlék is erősen megmaradt bennem.
Alsó tagozatos lehettem, talán harmadikos. Az osztályban diafilmet vetítettek, és nekem kellett felolvasnom a szöveget. Büszke is voltam, hogy engem választottak, de izgultam is, nehogy hibázzak. Már nem emlékszem, mi volt a történet, de egy részletre nagyon is.
A szövegben XI. Lajos neve szerepelt. Én pedig „xi Lajost” olvastam.
A tanárnő kigúnyolt, az osztály nevetett. Megszégyenítő helyzet volt. Hosszú időre elvette a kedvemet attól, hogy megszólaljak, szerepeljek, hangosan beszéljek.
Az ilyen élmények és mondatok sokkal mélyebben hatnak, mint gondolnánk.
És nemcsak emlékek maradnak – hanem belső korlátokká is válhatnak.
Talán ezért fontos időnként megállni, és tudatosítani: melyek azok a mondatok, amelyek még ma is hatnak ránk. És eldönteni, hogy valóban tovább akarjuk-e vinni őket, és megfontolni, mit mondunk a gyermekeinknek, unokáinknak.
dr. Csaba Anna-Mária
