Személyes emlékek Isztambulból és a régi Dubajból
Réges-régen, életünk egyik első külföldi útján háromnapos isztambuli kiránduláson vettünk részt a férjemmel. Nagyon élveztük, igazi kikapcsolódás, világjárás volt ez számunkra. Gábor már többször járt Nyugaton, én még sosem.
Jó volt az idegenvezetőnk, kellemes a társaság. Sok mindenre felhívták a figyelmünket, külön programokat is ajánlottak, de óvatosságra intettek bennünket, különösen az esti sétákkal kapcsolatban. Azt hittem, elsősorban engem féltenek. Aztán kiderült, hogy inkább a fiatal, jóképű, világos hajú férjemet.
Egy délután kettesben indultunk felfedezni a várost. Megláttunk egy kávézót, és betértünk. Csak odabent tűnt fel, hogy rajtam kívül egyetlen nő sincs a helyiségben. A férfiak üldögéltek, beszélgettek, teát szürcsölgettek. Kávét akkoriban alig találtunk, teával viszont apró üvegpoharakban mindenütt kínáltak bennünket.
Már éppen kifelé indultunk volna, amikor megszólított egy férfi. Invitált bennünket, és nemigen mertük visszautasítani. Kiderült, hogy Ausztriában dolgozik vendégmunkásként, és valamennyire beszél németül. Így aztán akadozva, de egész jól elbeszélgettünk.
Egyszer csak azt mondta, úgy hallotta, a magyarok és a törökök között valamikor régen volt valami viszály. Ő most meghív bennünket egy teára,
felejtsük el a haragot és kössünk békét.
Nem igazán mertem történelmi felvilágosításba kezdeni. A teát elfogadtuk. Rajtunk már ne múljon!
Amikor visszaértünk, elmeséltük a kalandunkat. A társaság nagy része jót mulatott, az idegenvezető viszont alaposan leteremtett bennünket a könnyelműségünkért. Nekünk mindenesetre emlékezetes délután maradt.
Egy újabb meghívás – ezúttal Dubajban
Néhány évvel később Dubajba utaztunk, az ott dolgozó barátainkat látogattuk meg. Én alaposan felkészültem az útra. Itthon például zárt vászoncipőket vásároltam, nehogy valami bajom essen az elképzelésem szerint feltehetően piszkos utcákon.
Hát, egészen mást tapasztaltunk. Tisztaság, rend, gazdagság. És számunkra akkor még szokatlan életforma. Sok nő arcát fátyol takarta, miközben megtudtuk, hogy a hagyományos öltözet alatt modern ruhákat és ékszereket viselnek. Rengeteg volt a vendégmunkás, többnyire férfiak. Meglepődve figyeltük az esténként kézen fogva sétáló pakisztáni férfipárokat is.
Sokfelé jártunk: a sivatagban, a tengerparton, a városban. Egy alkalommal, egy viszonylag félreeső helyen egy férfit láttunk üldögélni.
Vízipipázott. Amikor észrevett, barátságosan invitált, hogy próbáljam ki. És én nem mertem nemet mondani. A pipát megtörölni sem igazán mertem, úgyhogy némi aggodalommal, de beleszippantottam.
Meglepődtem: hideg füstre egyáltalán nem számítottam.
Közben csak abban reménykedtem, hogy semmiféle betegséget nem kapok el. Túléltem. Ezt is.
Egy másik kedves emlékünk a hazautazáshoz kapcsolódik. A repülőn egy ott megismert férfival és a kislányával utaztunk együtt. Persze tudtam, hogy az arab írást jobbról balra olvassák, mégis érdekes volt látni, ahogy a kislány a képes mesekönyvét számomra hátulról kezdve lapozgatta.
Sok év eltelt azóta, de ezek a kis találkozások ma is elevenen élnek bennem. És ha visszagondolok rájuk, mosolygok: milyen sokszor kerültem érdekes helyzetbe pusztán azért, mert nem mertem nemet mondani!
Csaba Anna-Mária