Ahogy már többször is írtam, az egyetem utáni első munkahelyem a Budapesti Harisnyagyár volt, áruforgalmi előadóként kezdtem Óbudán. A Népliget mellett laktunk, tömegközlekedtem, azaz reggel és este is kb. 1-1 ½ órás utazás várt rám.
Az első nap izgatottan érkeztem, kedvesen fogadtak a kollégák. Hamarosan hivatott az akkori igazgató, ismertette az elvárásait:
- a munkaidő kezdete ¼ 8, 7-re érkezzek meg, hogy a munkaidő kezdetét már átöltözve, munkára készen várjam. (Gondolom, látta az ablakból, hogy 7.10-kor, még épp időben estem be.)
- viseljek munkaköpenyt, itt ez a szokás,
- egy összeszokott kollektíva dolgozik itt, kevés fizetésért, igyekezzek úgy dolgozni, viselkedni, hogy ők is indokoltnak tartsák az én kiemelt béremet (megj. az akkori minimum, 1.100 Ft volt).
Hát nem mondom, hogy igazán lelkesített, amit hallottam.
De az igazi sokk a munka végeztével ért.
A kapuhoz érve meglepve láttam, hogy szépen libasorban állnak az emberek, és a porta, a portás előtt elhaladva a nők a szoknyájukat libbentik fel, a férfiak a nadrágjuk szárát emelik meg. Gyorsan haladt a sor, így pillanatok alatt kiderült, hogy nekik van, nekem viszont nincs pecsétem! Kiderült, érkezéskor – amennyiben aznap új harisnyát, zoknit viselt valaki, be kell mennie a portásfülkébe, és pecsétet kell kérnie rá. Távozáskor ez a stempli igazolta, hogy a viselt lábravaló saját, és nem a gyárból eltulajdonított termék.
Megértőek voltak, és távozhattam. Másnap reggel pedig már én is integrálódtam, és megkaptam az első kötelező billogot.
A pecsét jól teljesített, kimoshatatlan volt, még évek múlva is találtam ilyet a harisnyáim között. Magyarázkodnom csak ritkán kellett, mi is az a folt a harisnyámon.
A Kereskedelmi Főosztályra kerültem, a főosztályvezető mellé. Az elképzelés az volt, azért vettek fel, hogy a pár év múlva nyugdíjba vonuló kereskedelmi igazgató helyére kerülő főosztályvezető munkáját megtanuljam, és majd, ha szükség lesz rá, átvegyem.
A csattanó? A kereskedelmi igazgató tudta, mennyire várja az előléptetést a főnököm, emiatt kissé feszélyezett viszony volt közöttük, és mivel csupán kicsi volt a korkülönbség, csak akkor ment nyugdíjba, amikor a főosztályvezető is elérte a nyugdíjkorhatárt, azaz már nem nevezték ki. De én ekkor már rég nem ott dolgoztam.
Az elképzelés szép volt, de a főnökömnek technikusi végzettsége volt, én frissdiplomás voltam, így valahogy mindig olyan feladatokat kaptam, amelyek elszólítottak mellőle. Dolgoztam csomagolóknál, vártam a szállítókat, adminisztráltam, stb. Elfogadtam, hogy szükséges ismernem a munkafolyamatot, a különböző fázisokat, de azt nem igazán, hogy a jövő érdekében nekem kell a legjobb csomagolónak is lennem. Valószínűleg azért is születtek olyan viharos gyorsasággal egymás után a gyerekeim, mert kissé kilátástalannak éreztem a helyzetemet. Mindezek ellenére nagyon gyorsan visszamentem dolgozni, ez elvárás is volt. Kezdetben sokat betegeskedtek a gyerekek, nem nagyon lehetett rám számítani. Korábban soha eszembe nem jutott az egyenjogúságról morfondírozni, fel sem merült bennem ez a kérdés, de akkoriban nagyon rosszul éltem meg, hogy a kiszámíthatatlanság, a sok hiányzás miatt valóban nem vagyok pl. egy diplomás fiúval egyenértékű munkaerő.
A fentiek ellenére szerettem ott dolgozni, tényleg jó volt a légkör, kedvesek voltak az emberek, szerettem a termékeket. Viszont a napi 2-3 óra utazás túl sok volt két kisgyerek mellett, így új, közelebbi munkahelyet kellett keresnem.
Még a GYES alatt elkezdtem a szakközgazdász-képzést, a diplomadolgozatom és a kisdoktorim témája izgalmas volt, akkor következett be a harisnya és a nadrágharisnya közötti termékváltás, erről írtam.
Csaba Anna-Mária
Előfizetés a magazinra Médiaajánló Feliratkozás