Amikor először megláttam ezt az 1882-es tanítói oklevelet, elsősorban a korát csodáltam. Később vettem észre rajta egy apró részletet.
Az oklevél eredetileg „elemi népiskolatanítói hivatalra” jogosította fel tulajdonosát. Csakhogy az oklevél birtokosa, Oberländer Vilma nő volt. Így valaki több mint 140 évvel ezelőtt tintával, kézzel beírta a nyomtatott szövegbe: tanítónői
Ennyi. Egyetlen szó. Mégis többet mesél a női szerepekről és a korról, mint sok történelmi tanulmány.
Egy tanítónői oklevél 1886-ból
A régi családi okirataink között található ez az 1886-ból származó oklevél. Nagyon finom papíron, szép, kézzel írott kiegészítésekkel. Édesapám halála után kerültek hozzám a régi családi iratok., Bevallom, nem nagyon foglalkoztam velük. Aztán pár éve egy kellemes családi ebéd után elővettem, és a fiatalabb családtagokkal végignéztük a mappát.
A családi történetek közül engem korábban inkább az izgatott, hogy a nagymamám (szül. Oberländer Vilma) valamikor a század elején járt Amerikában. Ezt két hatalmas fa utazóláda is bizonyította, az egyiket édesanyám, a másikat a húga őrizte meg. Elfogadtuk tényként, sosem kérdezősködtünk. Már férjnél voltam, amikor elkezdett furdalni a kíváncsiság, vajon miért utazott, és pontosan hová? Miért jött vissza? De sosem kaptam választ, az unokatestvéreimet ez nem érdekelte. Valószínűleg már sosem fogom megtudni, nincs aki meséljen erről.
Azon a vasárnapon figyeltem fel erre az oklevélre, és roppant büszke lettem, hogy a dédnagymamám 1882-ben tanítónői oklevelet szerzett. Képkeretbe tettük, hogy nehogy megsérüljön, és kikerült a falra, az én kisdoktori oklevelem mellé.
Jó sok idő múlva, elkezdtem azonban számolgatni, és a néven gondolkozni. Valahogy nem stimmeltek a dátumok. Nagymamám, Oberländer Vilma 1884-ben, a dédnagymamám 1861-ben született, és Mária volt a keresztneve, szóval ő sem lehetett. Az a legvalószínűbb, hogy ő a dédnagyapám húga (szül. Vilhelmina) volt. Még időnként rákeresek az arcanum, illetve a családfakutató oldalakon, ki is lehetett, milyen rokonságban álltunk, de valószínűleg már sosem fog kiderülni, ahogy az sem, hogyan, miért került éppen hozzánk ez az oklevél.
Csaba Anna-Mária
(Bagatell – Egy kézzel beírt szó)