50 éve történt – 1971. augusztus 7.
Persze más is történt. Kerek 50 éve egyetemistaként kötöttünk házasságot Csaba Gáborral.
A polgári esküvőn egy varratott lila-szürke virágos, húzott ujjú miniruha volt rajtam lila mellénnyel, délután egy hosszú, kölcsönzős mennyasszonyi ruhában voltam. Az unokanővéreimtől kaptam egy fejdíszt, amit külföldről rendeltek. Ez okozott némi fejtörést a fodrásznak, még sosem látott ilyet, de végül megoldotta. A férjem első komoly házastársi kihívása volt este ezt kibontani a hajamból.
Annyi minden történt velünk ezek alatt az évtizedek alatt, voltak jobb és nagyon nehéz időszakok, amelyeket együtt próbáltunk túlélni, átvészelni. Szeretem a „házastárs” szót. Szerencsére olyan emberrel kötöttem össze az életemet, akivel azonos az értékrendünk, így az élet fontos kérdéseiről nem kell meggyőzzük a másikat. A család az első, ennek van abszolút prioritása az életünkben.
Jó, hogy meg tudjuk beszélni a munkával kapcsolatos gondjainkat, problémáinkat is, biztosan nem itt tartanánk, ha nem támogatnánk egymást. Persze sok dologról eltér a véleményünk, de a fő kérdésekben egyetértünk! Magánéletben és munkában. Sikerben és kudarcban. Örömben és bánatban.
Az ezüstlakodalom alkalmával a férjemmel ketten visszamentünk az esküvő színhelyére, a Tisztviselőtelepre, a Rezső téri templomba. Az esti litánia után áldott meg minket a pap. Szép volt, de a gyerekek haragudtak, hogy kihagytuk őket.
A negyvenéves évfordulón a tihanyi apátságról jött el a nagyobbik fiamékat eskető atya a Sajkod határában található kápolnába (hivatalosan apáti templom), szűk családi körben kaptunk áldást. Szép és bensőséges ünnep volt.
Aranylakodalom. De hogyan?
50 éve is szombatra esett augusztus 7-e, mint idén. Ahogy közeledett a dátum, az egyik fő beszédtémánk az volt, mit csináljunk ezen a napon, hogyan ünnepeljünk. Ünnepeljünk? Ketten? A gyerekekkel? A szűk családdal? És a barátaink? Menjünk étterembe? A gyerekek ezt javasolták, hogy kíméljenek minket. Túl nagy vállalás, hogy otthon legyen én készüljek a vendégek fogadására? Azért a járvány is elgondolkodtatott minket.
Annak idején a szüleim nem akartak ünnepséget, és emlékszem, nehezteltem rájuk, mert mindkettőjük családjában csak ők élték meg ezt az időt. Azzal próbáltam meggyőzni őket, hogy mindig csak temetéskor találkoznak a rokonok, jó lenne egyszer együtt örülni is. De elzárkóztak ettől. Természetesen tiszteletben tartottuk a kérésüket!
Az nem volt kérdés, hogy szeretnénk egy „aranyáldást”. Az már igen, hogy hogyan, hol kapjuk meg. A katolikusoknál nincs külön szertartás erre, aranymise van, amelynek része az aranyáldás. Azonban mindketten úgy éreztük, nem szeretnénk egy csomó idegen ember között egy nagy templomban „ünnepelni”, valami intimebb megoldást kerestünk. A Rezső téren legkorábban délután 5-kor lett volna lehetőség az áldásra, a mise előtt. Budaörsön, ahol lakunk, hétköznap este 7-kor van mise.
Aztán összeállt az egész. Megszületett az ötlet, hogy Budaörsön, a mellettünk lévő ház előtt van a műemlék, pici Starentanz kápolna. Csak pár ember fér el, a szűk család. Sikerült megnyerni a plébános urat, aki elvállalta a szertartást. 7-én, szombat délelőtt 11-kor került sor erre. A feldiszitett oltárnál a plébános meleghangú beszédet intézett hozzánk, majd megáldott minket és a résztvevőket. A szűk család – a gyerekeim, a menyem, a három unokám, a testvéreink, a menyem szülei voltak hivatalosak, tizennégyen voltunk. Épp befértünk! Utána átsétáltunk hozzánk, és a kertben, ebéd közben jót beszélgettünk.
Reménykedtünk, hogy az időjárás kegyes lesz hozzánk, le lehet majd ülni a kertben is, mert ennyien a lakásban nem férnénk el. Az elmúlt hét már a konkrét tervezéssel telt, próbáltuk megbecsülni, mire lesz szükség, mit kell vennünk, mit készítsünk. A döntéshozatal után már könnyű dolgunk volt, vásároltunk, sütöttem, főztem.
A délutáni ünneplésre helyszűke miatt a legközelebbi hozzátartozók és a legközelebbi barátok voltak hivatalosak. Egy híján negyvenen voltunk. Család, rokonok – fiatalok és idősebbek, a férjeméi és az enyéim, a barátaink. Lehetőség volt kisebb csoportokban itt -ott leülni, emlékeket felidézni, beszélgetni, és persze csipegetni is. Gyermekeink, unokáink, rokonaink és barátaink meleg szeretettel vettek körül minket. Virágokkal, szellemes ajándékokkal halmoztak el minket, de a legtöbb örömet a közös ünneplés, az együttlét szerezte.
Örülök, hogy ezt közösen megéltük, megérhettük!
És persze nem én lennék, ha nem idézettel fejezném be a mai bejegyzést:
… Olyan könnyű azokat az embereket szeretni, akiket nem ismerünk, akikkel sohasem találkozunk! Hisz’ akkor nincs szükségünk áldozathozatalra, s emellett oly elégedettek vagyunk önmagunkkal! Így csaljuk meg a lelkiismeretet. Azt a felebarátodat szeresd, akivel együtt élsz, s aki terhedre van! Böjte Csaba
Csaba Anna-Mária
Előfizetés a magazinra Médiaajánló Feliratkozás
