Divat

A jó ízlés és a jó öltözködés alapja az önismeret

Dancsecs Aurélia: Példaképek. Beszélgetés Vámos Magdával.

Az interjú a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kar Stíluskommunikátor Szak hivatalos oldalán 2018. június 19-én jelent meg. 

Hihetetlen energiával, lelkesedéssel és alázattal beszél a szakmájáról, melynek minden lépcsőfokát megjárta, vagy ahogy ő mondja, a száz tű hosszát megcsinálta. Pályája kezdetén készített anatómiai rajzokat, mikroszkópi metszeteket, oktatási ábrákat, majd 1952-ben a Minőségi Női Ruhaüzembe került, ahol már nagyon fiatalon elkezdődött szakmai pályafutása. Divattervezőként nagy hatással volt a hazai öltözködéskultúrára,  sok tervező, manöken és bemutatószervező került ki a kezei alól.   
Több évtizede tartó munkássága alatt számos feladatkörben megismerhette őt a nagyközönség: divattanácsadó, divatbemutatók szervezője, egyben műsorvezetője, televíziós divatműsor állandó szakértője, divatújságíró, tanár, egyetemi opponens.

Vámos Magda Eötvös díjas tervező, a Magyar Divat Szövetség elnöke a mai napig aktívan éli az életét, és folyton valami új létrehozásán töri a fejét, amit aztán rendre meg is valósít.

Úgy örülök, hogy itt vagy! Eltelt egy kis idő azóta, amikor utoljára találkoztunk. Hatalmas élmény volt nekem az előadásotok, amit Móricz Évával tartottatok pár éve a Stíluskommunikátor Szakon, a Szegedi Tudományegyetemen. Amikor leültél és megszólaltál, olyan energikus volt a hangod, mint egy húszéves lánynak. Hihetetlen energiáid vannak!

Folyamatosan mozgásban vagyok. Most is épp két rendezvényen dolgozom, egy gyerekbemutatót szervezek, illetve egy divatbemutatót, ami a Textilmúzeumban lesz a Magyar Divat Szövetség Sikeres Nők programjának a keretében. Ebben olyan nők szerepelnek, akik valamilyen eredményt értek el a divatszakmában. Ha van kedved, gyere el bármelyikre! 

Közben lelkesen mesél a Goldberger történetéről, a múzeumhoz fűződő érzéseiről és arról, hogy annak idején olyan gondolatokkal vette meg a tervezőtársai és saját maga által tervezett, már akkoriban tíz- vagy több éves ruhamodelleket, hogy ezeket megőrizze az utókor számára. A múzeum persze örömmel fogadta, amikor nekik ajándékozta ezeket. 

Sikerült eljutnom! Végignéztem már néhány divatbemutatót, de március 8-án a Goldberger Textilipari Gyűjtemény rendezvénytermében az valami egészen más volt, mint az eddigiek. A két órás eseményt Vámos Magda konferálta végig, beszélgetőtársai a divatbemutatón szereplő üzletek és márkák tulajdonosai voltak. A kifutón, többek között a 70-es, 80-as évek sztármodelljei Dubrovszki Ági, Schmidt Bea, Klement Mari mutatták be a kollekciókat. Nem is akárhogyan! Üdítő volt a mai bemutatók megszokott, kifejezéstelen arcú modelljei után, élő arcú, igazi, hús-vér, különböző alkatú és életkorú nőket látni a kifutón, akik a saját egyéniségükkel varázsoltak életet a ruhákba. A bemutató különleges zenei aláfestését Eliza Bliss mélyhegedűművész szolgáltatta, ezzel a libabőr garantált volt.

Divatbemutató. Fotó: Alapfy-László

Nádudvari Gabriella (a Stíluskommunikátor Szak megálmodója és programalapítója) mondta, amikor felkért az interjú elkészítésére, hogy Veled az élő történelmet tartom a kezemben. Ezért is nagy felelősség Veled beszélgetni, hiszen tényleg túlzás nélkül az élő magyar divattörténelmet képviseled.
1948-ban, mikor még diák voltam, akkor kezdődött el a szalonok államosítása. Ezeknek a vezetői lettek aztán később a mi főnökeink, mert besöpörték őket az állami intézményekbe. Én magam annak örülök, hogy mindazt, amit megéltem, végig tudtam élni ezekkel az emberekkel, valamint, hogy éppen tőlük tanulhattam meg a szakmát, hogy benne élhettem egy olyan atmoszférában, amiről a fiatalok ma legfeljebb csak olvashatnak. Kiváltságosok voltunk, hogy az elejétől a végéig megélhettük, hogy készül és születik a divat.
Nem könnyű összeszámolni azt a sok, ma már különálló szakterületet a divaton belül, amit Te mind egy személyben képviseltél és megélhettél. Ma már erre aligha van lehetősége bárkinek. Mesélsz a száz tű hosszáról egy kicsit, ami Kovalik Károly, a második férjed elnevezése volt?
A férjem hódmezővásárhelyi volt, a Cseresnyés Kollégiumban tanult, ami tradícionális, nagyon jó hírű, nagyon jó elveken felépült kollégium volt. Akik oda jártak, sok mindent megtanultak. Az osztályfőnöke, Németh László volt, tehát nem akárki. Mindannyian, akik oda jártak, valami hallatlan nagy tisztelettel voltak az irodalom, a magyar nyelv, a tradíciók iránt. Németh László nem katedráról és tisztes távolságból adott elő nekik, hanem beült a gyerekek közé, és valami olyan fantasztikus és meghitt beszélgetéseket folytattak, hogy mindegyikük hihetetlen irodalomkedvelővé vált. A száz tű hosszát a férjemtől vettem át, ami egy szimbolikus kép arra, hogy mennyi mindenen kell keresztülmennie és mennyi mindent meg kell tanulnia az embernek ahhoz, hogy magáévá tudja tenni mindazt, amit elképzelt, hogy csinálni szeretne, és hogy megtanulja magát a szakmát.

Vámos Magda, 1951. Fotó: Sefcsik József

Mesél egy korábbi interjúról, amelynek kapcsán a riporternő megjelenését dicséri, és beszél a megjelenéskommunikációról. Arról, hogy mennyire fontos, hogy valaki már a megjelenésében legyen képes hordozni sok mindent abból, ami belül van.

Aztán kicsit előreszalad, már arról mesél, mikor kis sameszként a főnökei bedobták a mélyvízbe, és munkatársával, egyben barátnőjével, Ruzsai Magdával (aki később a Rotschild szalonnak lett a művészeti vezetője) azt a feladatot kapták, hogy kellékezzék fel a nagy tervezők kollekcióit. Ők pedig fogták a telefonkönyvet és kinézték a kalapost meg a kellékest, de arra jutottak, hogy a cím önmagában nem mond semmit sem, ezért mindenhova elmentek személyesen. Mert a mai napig azt vallja, hogy a divatot látni kell, tapintani kell, közel kell kerülni hozzá! Ezért ragaszkodott hozzá mindig, hogy megnézze először élőben, amit a bemutatókon felhasználtak. Szerinte a legjobb fotó, bár lehet nagyon beszédes, de a valóságnál nincsen igazibb. Később a kávéházi divatbemutatókra már nemcsak felöltöztette a lányokat, hanem a teljes műsort is ő konferálta, a bemutatók után pedig divattanácsokat is adott. Ahogy mondja, ez is mind a száz tű hosszához tartozik. Na, de menjünk vissza az elejére!

A Szépmíves Líceumtól szoktad elmesélni a pályád alakulását.

A Szépmíves Líceumba jártam négy évig, ’51- ben végeztem. Akkor kellett volna elhelyezkednem divattervezőként. Dehát hova? Nem volt felvevő terület! A háború után nem kellettek új emberek a szakmában. A háború előtti időben voltak konfekciógyárak, mint női ruhagyár vagy gyerekruhagyár, de a háború ezeket átalakította.Több gyár akkor még hadiüzemként működött. Ott volt a nagyhírű Május 1 ruhagyár, akik tulajdonképpen egyenruhával, formaruha és katonaruha gyártással foglalkoztak. Az ott levő tervezők bizonyos rutinnal rendelkeztek, ugyanakkor divatra, a mai értelemben, akkor még nem volt szükség. A belvárosban ott voltak a régi szalonok, melyekben ott volt mindig egy hihetetlen gyakorlattal rendelkező, jó nevű tervező, aki egyben a szalon szellemi vezetője is volt. Többüket közülük, az államosítás után a Révay utcai Divatközpontban helyeztek el. Én akkoriban facér voltam, elvégeztem az iskolát, de nem tudtam elhelyezkedni. Egy ismerősöm felajánlotta, hogy elvisz az Anatómiai Intézetbe. Mivel akkoriban még nem volt ilyen fantasztikus technika, hogy a hallgatóknak kivetítsék és felnagyítsák a részleteket, így a bonctani ábrákat akkoriban még le kellett rajzolni. Ezenkívül könyvet is készítettünk, tulajdonképpen egy anatómiai atlaszt, amibe én is bedolgoztam, úgyhogy a végére már nagyon belejöttem.

Vérellátó Intézet – Vámos Magda munka közben, 1951.

Mindig nevettek, hogy én mint divattervező csinálom ezeket, de mondtam, hogy ez nekem tulajdonképpen nagyon érdekes, mert én mindig magát a részletet néztem. Dolgoztam a Vérellátó és Ápolónőképző Intézetnek is, majd a Növénytani Intézet is tudomást szerzett rólam, és megkérdezték, hogy van-e kedvem mikroszkópi rajzokat készíteni.

Te meg textileket láttál a megfestett növényi metszetekben.

Igen! Valami fantasztikusan szép textilmintákat láttam benne, ahogy ezek a rostok meg voltak festve! Amikor már a szakmámban dolgozhattam, még akkor is visszajártam késő délutánonként vagy esténként az Anatómiai Intézethez és a Növénytani Intézethez is!

Hogy sikerült elhelyezkedned végül a szakmádban?

Akkoriban nagy elkeseredettségemben, hogy azért nem volna baj, ha a szakmámban tudnék elhelyezkedni, írtam a könnyűipari miniszternek, Nagy Józsefnének, aki amúgy fonónő volt. Megírtam neki, hogy hol végeztem, mit tanultam, hogy nagyon szeretnék elhelyezkedni. Majd egy napon megérkezett a válaszlevél, amiben az állt, hogy március 1-jén (1952) jelentkezzek a Minőségi Női Ruhaüzemben, a kilencedik kerületi Tűzoltó utcában. Amikor odamentem, egy régi bérház szűk kis udvarán találtam magamat. Az épületben volt két előgyártó szalag, két nagy export szalag és egy ifjúsági szalag. Az exportszalagon bérmunkát csináltak, amit Franciaországba, Hollandiába és Németországba szállítottak. Ezeknél a bérmunkáknál az utolsó gombig, cérnáig, cipzárig a cég mindent elküldött, a minőségellenőrük pedig, helyben folyamatosan ellenőrzött. Abban az időben már csodálatos kollekciókat készítettek ezek a cégek, mert akik itt dolgoztak, azok valamikor már foglalkoztak varrással, illetve voltak olyan szabászok, akik nagyon jól tudtak szabni a régi időkből. Persze a szériagyártás egészen más ismereteket igényelt. Nekünk is meg kellett tanulnunk, hogy a szériát több rétegben teszik fel a szabászasztalokra, hogy ezeket nagy csipeszekkel fogják össze, majd erre rajzolják fel azt a szabásmintát, amit végül elektromos ollóval vágtak ki. Ez volt a szériarészleg. Volt egy drága kollégám, Szabó Ali, aki sajnos már két és fél éve nincs köztünk, vele együtt kezdtem akkor március elsején. Kaptunk egy kis asztalt az előgyártó műhelyben. Amikor a főnöknőnk azt mondta, hogy elvtársak, meg kell tanulniuk először, hogy hogyan készül a ruha, nem voltunk valami lelkesek, mert kezdő tervezőként nem éppen erről álmodoztunk. Eleinte nekünk kellett a felfektetési rajzokat milliméterkockás papírokra megrajzolni, amit a szalagok megkaptak, és aminek alapján dolgoztak.

Ali, azaz Szabó Ali
Munkában a Minőségi Női Ruhaüzemben már egy igazi íróasztal előtt

 

 

 

 

 

 

Hatalmas figyelmet igényelhetett ez tőletek, nehogy elszabjanak valamit.

 Nagyon pontosnak kellett lennünk. Az elején ódzkodtunk is az egésztől, hogy hol van ez az egész a tervezéstől. Aztán rájöttünk, hogy ez az alapja mindennek. Utána elvittek minket az előgyártó szalagra, ahol ezeket a mintákat tíz vagy tizenkét példányban megcsinálták, hogy a szalagoknál ott legyen a mintadarab, amihez az ottani műhelyvezető mindent viszonyítani tudott. A szalagokon mindenkinek megvolt a feladata, a fázismunkák szét voltak osztva, attól kezdve, hogy ki varrja például a zsebeket. Megtapasztaltuk, hogy úristen, mennyi minden kell ahhoz, hogy az anyagból ruha legyen! Beraktak minket a raktárba is, hogy tudjuk meg azt is, ha már a ruha elkészült, milyen információkat kell tudnia a vásárlónak arról a ruháról. A belevarrt kis cédulákon rajta kellett állnia, hogy milyen összetételű az anyag, milyen méretű, milyen technológiával készült, és minden olyan információnak, amit egy szakember nagyon pontosan tud, de egy nem szakembernek is látnia kell, hogy pontosan mi az, amit vásárolni fog. Aztán beraktak minket a normázáshoz is, hogy lássuk, ez nem úgy megy, hogy akkor csinálom, amikor kedvem van, hanem minden meg van szabva. A különböző munkafázisokat lemérték és ezeknek az összegezéséből alakult ki az a munkaóramennyiség, ami szerint dolgozniuk kellett. Melyik tervezőpalánta gondolja, hogy ennyi mindenen kell keresztülmenni ahhoz, hogy elkészüljön valami?! Amikor ezeket megtanultuk, már teljesen másképp néztük az egészet, a csodás anyagokat és a hozzájuk igazított és festett kellékeket, amiket készen kaptunk külföldről a bérmunka szalagokra. Az ifjúsági szalagon dolgozó fiatal lányokkal elvittek minket falujárásra, ami nagy divat volt akkoriban. Hihetetlenül jólesett, hogy közben annyi mindent meséltek a munkájukról, hogy tanulhattunk tőlük. Jártunk a Corvinba vagy a Nagycsarnokba is, ahol megnéztük a szériát, a konfekciót. Persze akkoriban fogalmunk sem volt, hogy piackutatást végzünk.

Na és marketinget?

Hol volt az még abban az időben! Szabó Ali kollégámmal elmentünk és szétnéztünk az áruházakban, megkérdeztük az eladókat, hogy mit keresnek a vásárlók, vagy éppen megvártuk, amíg valaki felöltözött, és megfigyeltük, hogyan próbál. Követtük a folyamatot egészen a befejezésig, végig tudtuk nézni és kísérni addig, amíg valakié nem lett a ruhadarab. Ahogy azt is tudtuk, hogy itthon is kell csinálni egy Luxus Áruházat, hogy tudják, Magyarországnak nemcsak nagy konfekciója van, amit olykor szidtak is rendesen, a lódenkorszakkal együtt. Pedig milyen gyönyörű lódenek készültek abban az időben! Akkoriban Baján volt egy posztógyár, ahol a csodálatosabbnál csodálatosabb lódeneket gyártották. 

Luxus – Pierre Cardin kollekció

Ahogy selyemgyáraink is voltak, például Szentgotthárdon, a nagymamám is ott dolgozott.

Igen, igen. Egy csomó olyan cég, meg vállalat volt, meg kisebb szövetkezetek, ahol azokat az embereket tömörítették egybe, akik valamilyen szabóságban vagy szalonban dolgoztak korábban. Ezekben is bérmunkákat végeztek többnyire. Olyan gyapjúgyáraink voltak, mint a Richards Richárd, ahol fésűsgyapjú szövetet és finomposztót állítottak elő, és olyan emberek voltak ott a desszinatőrök, akik Frankfurtban tanultak. Frankfurt volt, és a mai napig is a textilesek bölcsődéje, ahol megtanultak a világon mindent a fonásról, a finomságokról, a szövés bravúrjairól, hogy egy fonalból, hogy lesz buklé, hogy szövik és bolyhozzák a flaust és megismerték a különböző kötéstechnikákat is. Ha ma megkérdezem egy fiataltól, hogy tudja-e, hogy mi az hogy buklé, vagy flaus szövet, vagy fregoli szövet, a fregoli az még csak csak bejön, hogy az valami kétoldalas dolog, de fogalmuk sincsen, hogy készül. A többiről meg nem tudják, hogy ilyen egyáltalán létezik.

Woolmark gyapjú reklám -Szőnyi Kinga modellel

A szövetkészítés folyamatát is megtapasztaltad?

Igen, a Goldberger-ben, ami azért volt óriási, mert Goldberger Leó a külföldi import textil helyett kitalálta, hogy nyomjanak hazai anyagra és Kelenföldön saját fonó és szövőgyárat is alapított, amelyik ezt az anyagot szolgáltatta. Csináltak külön festődét is, a szakembereket pedig kiküldték Németországba, ahol a textilesek tudós gócától sajátították el a tudást. Ma nem is tudom, vannak-e olyan tanulók, akik a textilszövéssel tisztában vannak. A főiskolán az alapismereteket megtanulják, de sajnos nincs hozzá gyakorlóterület. Ma már nagyon kevés az a tervező aki végigviszi a teljes munkafolyamatot. Esetleg egy-egy részletet képesek előadni, de azt a folyamatot, ami egyiket összekapcsolja a másikkal, azt nem.

Nincsenek textilgyáraink. Azt mondtad az egyik interjúban, hogy amikor Szovjetunió bezárta a kapuit, akkor megszűnt a keleti export, ezért nem volt pénz a nyugati exportra. Hét-nyolcezer fős gyárakat zártak be akkor. Néhány kisebb üzemben még ma is végeznek bérmunkát, de ezek leginkább pici vállalkozások már.

Hát igen, ez a borzasztó, hogy a hihetetlen mennyiségeket legyártani képes üzemek megszűnése után a nagytömegű munkaerő nem nagyon tudott elhelyezkedni a szakmájában. Néhányan ügyeskedtek és sikerült egy kis részleget egy-egy üzemből kibérelniük vagy kisajátítaniuk és néhány embert foglalkoztatniuk, de gyakorlatilag nem tudtak elég életképesek lenni.

Dobrovolszky Ágnes és Schmidt-Bea - KGST-divat

Volt akkoriban divat?

Érdekes, hogy azt mondják, hogy abban az időben nem volt divat, de volt divat, csak nem mindenki számára, mert a háború utáni időkben még mindenki összehúzta magát, mert nem tudta, hogy alakul az élete. Aztán 1954-ben az állam úgy gondolta, hogy létrehozza a Ruhaipari Tervező Vállalatot, ami akkoriban a legfontosabb intézmény volt a hazai divatirányítás szempontjából. Az államosítás előtt saját szalonnal rendelkező tervezőket és minket főiskolát végzetteket vontak itt össze. Itt kaptam feladatként a kellékezést, amiről már korábban beszéltem. ’56-ban a vezetők nagy része aztán elhagyta az országot, és a tervezői osztály vezetője Nádor Vera lett. Amikor pedig Divat Intézetté szervezték át a vállalatot, akkor beléptetett minket az akkori könnyűipari miniszter, Keserű Jánosné az Intercolorba és kiépítette a nyugat-európai kapcsolatokat is. Nagyon sokat köszönhet neki a divatszakma. Amúgy a vállalat neve a tevékenységünktől függően változott, hívták később Ruházati Mintatervező Vállalatnak, ekkor kezdtünk mintákat tervezni, aztán ebből lett a Divattervező Vállalat, amikor már gondoskodnunk kellett a divatról is, aztán később a minisztérium úgy döntött, hogy a kötőszövő üzem, meg a Cipőtervező Vállalat is tartozzon hozzánk, így született 1974-ben ezekből a különböző cégekből összekapcsolva a Magyar Divat Intézet.

Délutáni selyemruha érdekes tollmintával, mell alatt hangsúlyozott szabásvonal. Nagy szélű kalap és háromnegyedes kesztyű a kiegészítője. Fotó: Komlós Lili

A divat bemutatásáról is Ti gondoskodtatok.

Nemcsak modelleket kellett készítenünk a cégek számára, hanem nekünk is kellett bemutatnunk a manökenekkel a hat kereskedelmi központnak.

Zajcev orosz tervező, Novák Heni, Csenterics Ági, Darvas Máté, Balaton Regina – bemutató a Pesti Vigadóban

Hogy történt a manökenek kiválasztása?

Egyrészt meghirdettük és kiválogattuk őket, vagy egyszerűen megszólítottuk a lányokat az utcán, mint például a Csató Marit. Aztán volt, akit úgy küldtek be hozzánk, de olyan is, aki egy közeli közértben, vagy éppen manikűrösként dolgozott. Amikor már gázsit kellett fizetni a bemutatásért, akkor elrendelték, hogy vizsgát kell tenniük a manökeneknek, ezzel vállalhattak munkát bárhol. Ekkor már Nádor Vera volt a főnökünk, aki úgy gondolta, hogy a Balettintézetben az ottani mesterek, biztosan megtanítják majd a lányokat szépen mozogni. Na de ők nem a földön jártak! Ők színpadi mozgást tanítottak, egy kicsit pipiskedtek, tették vették magukat, és nem ez kellett nekünk. Közösen megbeszéltük, hogy nagyon kedvesek, de nekünk valami sportosabb mozgásra van szükségünk. Onnantól az Állami Artisktaképző Intézetben készültek a lányok a vizsgára, és a Magyar Hirdető foglalkoztatta őket. Mi pedig nagyon figyeltünk arra, hogy a lányokat a bemutatókra mindig a vevők igénye szerint válogassuk ki.

Csató Mari

Hogy azonosulni tudjanak velük…

A manökenek megtanulták, hogyan kell emberi módon bemutatni, nem nagyképűen, hanem kedvesen, kellemesen, hogy minél jobban lássák a ruhát. Ahogy azt is, hogy a kereskedővel nem lehet morcosnak lenni, nem lehet pofákat vágni, hanem kedvesnek kell lenni. Ezek a manökenek ma is tökéletesek.

Rotschild Klára bemutató Brüsszelben, 1958.

A marketing sokat segített abban is, hogy tudjátok mikor, kinek, mit és kivel prezentáljatok.

Amikor a marketing, meg a piackutató tevékenység életbe lépett, borzasztó sokat segített a termeléseken, vagy a termelési fázisokon, mert célorientáltabban tudtak csinálni bizonyos dolgokat. Magyarországon a hat, nagy kereskedelmi centrumban (Debrecen, Miskolc, Nyíregyháza, Pécs, Szeged, Szombathely) igazából minden megtalálható volt, ami az élethez szükséges: volt ruha, cipő, kötöttáru és lakástextil is. Érdekes volt látni, hogy amikor kiválasztásra jöttek a különböző centrumokból, hogy mit vásárol Pécs, mit Nyíregyháza vagy Debrecen. Hiába, nem nagy ország a miénk, de ízlésben, munkában, alkatban különbözőek vagyunk. Ugyanazt a cipőt nem lehetett Nyíregyházán vagy Mátészalkán eladni, Pécsett viszont igen. És persze a manökeneket is mindig a vevői igények alapján választottuk ki.

Piackutatást is végeztetek …

Akkoriban még nem tudtuk, hogy amit végzünk, így hívják. Elmentünk nemcsak a Luxus Áruházba, hanem a Lottó Áruházba, és még sok más üzletbe, ahol különböző karakterű eladók dolgoztak. Kitaláltuk, hogy nem a mi általunk tervezett modellekből, hanem az áruház kollekciójából csinálunk egy divatiránykollekciót (akkoriban még nem trendnek nevezték),  amit aztán bemutatunk az áruház közönségének. Így lettek rendszeresek az áruházi bemutatók. Sokszor rácsodálkoztak az eladók, hogy milyen színes az árukészletük, hogy a darabok milyen jól néznek ki felvéve. Természetesen az összeállításoknál mindig figyelembe vettük, az adott áruház vásárlóközönségét.

Ezután megbíztak bennünket azzal is, hogy tartsunk előadásokat az eladók és a vezetőik számára. Aztán érdekes, speciális bemutatókat tartottunk a nagykereskedelmi centrumoknak is, minden részlegnek külön-külön, a ruhásoknak, a cipősöknek, a kötő-szövősöknek, a gyerekruhás, fehérneműs részlegnek, majd csináltunk egy központi bemutatót is. Akkoriban nem tudtuk, hogy tulajdonképpen divatkoordinációt csináltunk, az eladók, a kereskedők, a vásárlók és a nagyközönség összehangolásával.

Alkotónapok kiállítás – Divatkoordináció, MDI-Tervezőosztály

Egy kézben tartottatok mindent. Ma sokkal modernebb minden, mégis úgy érzem, az eladók hozzáállása, tudása és viselkedése sokszor nem megfelelő. Több hölgy mondja, hogy bemegy egy boltba, ahol végigmérik és lekezelően bánnak fele. Nyilván még a kedve is elmegy a vásárlástól, arról nem beszélve, hogy sokszor a mérete sem kapható.

 Hát igen. Sok nő panaszkodik, hogy bemegy egy divatos áruházba és a kislány, vagyis az eladó, aki ott van, azt kérdezi, hogy „Magának?!“  Ránéz és le se fütyüli a továbbiakban. Nyilvánvaló, hogy kifordul az áruházból és elmegy.

Én azért élveztem ezt az egészet, és ma is azért szeretem ezt a szakmát, amit amúgy sem lehet nem szeretni, mert jó érzés volt megtanulni és megtapasztalni, hogy az ember kinek, mit mondjon.

Sok lehetőséged volt továbbadni a tapasztalataidat.

Amikor megalakultak a divatiskolák, sokat bábáskodtam a Rosemari Divatiskolának (mai nevén Budapesti Divatiskola). Rosemari népművelő volt és mondta, hogy jó lenne valami divattal foglalkozó oktatást bevezetni, megkeresett és együtt mentünk el a minisztériumba, ahol sikerült elintézni, hogy egy divatiskola létrejöjjön. Amit aztán később követett a többi is. Ami csodálatos volt ott is, hogy a fiataloknak továbbadhattam mindazt, amit megtapasztaltam a tervezésről. A mai napig örülök annak, ha tudok valahol, valamit nyújtani. Ezért is alapítottuk meg 2003-ban a Magyar Divatszövetséget. Idén fogunk jubilálni, ahogy a Stíluskommunikátor Szak tíz éves, mi tizenöt évesek leszünk. Nagyon szerettem és szeretem ezt az időszakot! Rendszeresen szerveztünk  Divatolimpiát, amire külön engedélyt kértünk, hogy használhassuk magát az olimpia kifejezést. Az volt a célunk ezzel, hogy a sok tehetséges fiatal megmutathassa magát a szakma és a nagyközönség számára. Mindhárom alkalommal különböző kategóriákat hirdettünk meg, mint például klasszikus női, utcai viselet, kreatív színpadi öltözet, alkalmi férfi viselet kategória, vagy az üzleti elegancia, wellness és etnikum kategóriákat.

Divatolimpia – Bicsérdi Ágnes, a fődíj nyertese
Divatolimpia – Etnikum kategória

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Brüsszeli Világkiállításon Grand Prix díjat nyertél a ruháddal. Mi inspirált az elkészítésénél?

A biedermeier kor. A ruhát egy textiltervezővel, Hübner Arankával kooperálva csináltuk, aki egy textilstúdiónak volt a tervezője. Akkoriban azért még nem voltak olyan hű-de-nagyon anyagok, de volt például organza, amit ő gyönyörűen megfestett. Amikor megláttam, az jutott eszembe, hogy milyen szépen meg lehetne raffolni ezt az anyagot, és egy biederinspirációt vettem alapul. Ezzel az asszimmetrikus, rózsákkal díszített, raffolt ruhával nyertem meg a díjat. Nemcsak én, hanem például Vörös Éva, az egyik nagyon kedves és tehetséges kolléganőm is nyert díjat egy nagyon szép hordható lovaglóruhával.

A díjnyertes ruha rajzolása közben
A díjnyertes ruhában Patz Dóri, Brüsszeli Világkiállítás,1958.

Brüsszelben nemcsak a divat, hanem a pavilon mellett felállított „magyaros“ étterem is nagy sikereket ért el. Embersorok várakoztak egy-egy asztalra, és nagy tetszést aratott a galuskás paprikás csirke, a fogas, az almás rétes, a somlói galuska szakmai díjat nyert és a Rákóczi túrós is jól szerepelt és itt debütált.

Az egyik legszebb mondatod, amit az egyik interjúdban mondtál, hogy a jó ízlés és a jó öltözködés alapja az önismeret.

Hát igen. Egyrészt az embereket rá kell döbbenteni arra, hogy próbálják megismerni önmagukat. Minden szégyen nélkül álljon az ember a tükör elé, nézze meg magát és próbáljon meg önkritikusnak lenni, mert a jó és ízléses öltözködésnek az önismeret az alapja. Fontos, hogy tudja, hogy hány éves, hogy milyen az alkata, hogy melyik szín áll neki jól. Lehet egy nő ötven, hatvan vagy hetven éves, felveheti a pirosat, ha neki jól áll. Ebben nincsenek korlátok. Az a korlát, ha ő hülyeséget visel, vagy ízléstelen dolgokat halmoz magára, vagy ha pénze van és mindent összevásárol belőle. Tehát tényleg gondolja át a dolgokat. Ugye, az a baj, hogy valakinek néha túlságosan nagy az önérzete, rájuk nehéz hatni… dehát rendszerint ilyenkor az ember, azokkal a példákkal hat, ami vonzó és megnyerő számára, és képes megnyerni a látvány által. Persze vannak teljesen önkritika nélkül élő emberek, akik aztán mindent magukra vesznek.

Közben eléteszem az Ez a divat  egy nagyon régi lapszámát, és örömmel látom, ahogy felcsillan a szeme, amikor megpillantja.

Ez a divat magazin, 1967. Fotó: Szigeti Vanda

Nézd meg, mit hoztam, amíg hozok Neked egy poharat lentről! Egy nagyon kedves divattervező lány adta kölcsön!

Ez a divat! Istenem! Ezt még én sem láttam! Pedig nekem nagyon sok van ezekből a lapokból. Olyan szép formája van ennek a kosztümnek! De gyönyörűek a lányok, ismerem az összeset, dolgoztam velük!  Itt van a Patz Dórika! Ő is, meg a többi lány is, ma is nagyon gyönyörűek! Egyik fotó szebb, mint a másik! Mennyi információ van az egészben! Ez a kis barna lapocska az elején három forintba került, kicsit később lett drágább, de nem sokkal! Három forintért az egész országban hozzá lehetett jutni! 

Nagyon igényes lap! És a ruhák közül bármelyiket felvenném ma is! Azt is mondtad valahol, hogy a kis falvakba, a tanyákra is eljutottak ezek az újságok. Mindenki tudta, hogy mi a divat. Nem mellesleg művészeti vezető, később a szerkesztőség főmunkatársa is voltál.

Tényleg mindenhova!! Mivel tényleg nem volt drága, ezért ennyit mindenki megengedhetett magának. Faragó Ilona után, Zsigmond Márta vette át a lapot, aki a Világ Ifjúságánál volt  és nagyon jó összeköttetései voltak, többek között Siklósi Norberttel, aki az újságíró-szövetség főtitkára volt. Nagyon nagy pénzekkel tudott dolgozni, neki sikerült elérnie azt is, hogy a lap színes legyen és nagyobb, illetve tizenhárom évkönyv is született a keze alatt. A lapban rendszeresen szereplő modellekkel a mai napig tartom a kapcsolatot. Szoktunk csinálni minden hónapban „ötye bulit“, ahova egy-egy tervező is el szokott jönni, de főleg a manökenek, van úgy, hogy tizenöten. Fekete Klári, Patz Dóri, Csató Mari, most halt meg Kemenes Mari, akinek hét férje volt, és Sztenya is, aki egy nagyon szép lengyel lány volt.

Fekete Klári, Tálas Kati, Patz Dóri

Szomorúan mesél a lányokról, látszik, hogy nagyon megviseli, hogy sokan elmentek már mellőle. Aztán gyorsan vidámabb témára vált. Boldogan mesél a 85. szülinapjáról, amire meglepetéspartit szervezett neki két külföldön élő lány, akik, mivel tudták, mikor van a szülinapja, a hazajövetelüket arra időzítették és meglepetéspartit szerveztek a tiszteletére, ahol negyvenöten ünnepelték.

A divatfotózás feltételei is nagyon megváltoztak. Abban az időben sem sminkes, sem fodrász nem volt a fotózásokon, a modellek egyedül készítettek el mindent maguknak. Mennyire folytál bele a fotózásokba?

Mindig megbeszéltük Faragó Babával vagy Zsigmond Mártával, hogy milyen ruhákat szeretnének fotóztatni a lap számára. Vagy látták a bemutatónkat, vagy eljöttek hozzánk és megnézték a számításba jöhető kollekciókat, és kiválasztották a ruhákat. Egyébként mindig volt egy tervező a fotózáson, néha én is elmentem. Aztán nyolcvanban elkezdtük az Ez a divatot filmen is csinálni, amit a Magyar Televízió Módi című műsora mutatott be negyedévenként, tíz éven keresztül.

Módi, MTV: Varga Lajos-Bakos János-Várszegi József, Fotó: Lengyel Miklós

Ezen kívül még csináltál egy műsort a belvárosi tévében is, ahova egyszerűen csak bekopogtattál, hogy itt vagyok.

Budáról kerültem a Belvárosba, amikor lakást cseréltünk valakivel, akinek elég volt egy kisebb lakótér, mi pedig az ő nagyobb lakásába költöztünk, végül harminc évig laktunk ott. Amikor az 5. kerületbe kerültem, elmentem megnézni, hogy van-e valami tévé állomás, és kiderült, hogy az Erzsébet téri Önkormányzat épületében van egy szoba. Bekopogtam és elmondtam az elképzelésemet, hogy mutassuk be a sok belvárosi üzletet az embereknek, mert sokan nem tudnak róluk. Így indult a City TV-ben divatműsor.

Aminek a nagy részét Te készítetted, összeállítottad a forgatókönyvet, öltöztetted a modelleket, te választottad ki a helyszínt, és például Antal Imrét is Te vitted be a műsorba, műsorvezetőtársnak.

 A City TV-ben Belvárosi mesék címmel kaptam egy kétrészes anyagot a szülinapomra, nagyon sok fotó van benne, manökenekről, a divatról, a régi műsorokról, amúgy ki lehet kérni az archívumukból. Antal Imre hódmezővásárhelyi volt, és nagyon jó barátságban volt a férjemmel. Nem volt egy szép fiú, de zseniális humora volt. Rajta kívül még sokan műsorvezetőtársak voltak, mint például Szilágyi János, vagy Straub Dezső. Szerettem nagyon ezt a műsort!

Nemrég mondták nekem, hogy nem úgy nézek ki, mint egy tipikus magyar nő. Értetlenkedtem, mégis, hogy látják a külföldiek a tipikus magyar nőt, a válasz udvarias volt, de közel sem hízelgő. A lényege az volt, hogy úgy látják, túl sokat mutatnak a magyar nők, túl erős sminket hordanak és sok mű dolgot, műszempillát, műkörmöt… mindezek mellett, sok esetben közönségesen öltözködnek.

Hát a mai állapot az kicsit keserves. Mert megy az ember az utcán, és szűk nadrágos, anorákos, fehér talpú sportcipőbe, majdhogynem egyformába öltözött nőket lát az ember, de ez főleg a fiatalokra igaz. Lényegében az is kérdés, hogy az ember merre jár az országban vagy akár a városon belül is, mert nagy különbségek vannak. A belvárosban az ember mást sem hall, csak idegen szót, mert tele van külföldiekkel, egy áruházban meg inkább fiatalokkal találkozik az ember, egy szálloda halljában általában nem a magyar lakosságot látjuk, a mostanában divatos egészségügyi előadásokra meg egy csomó idős, rozzant ember jár. A Mammut már periférikusabb, oda budai lakók jönnek, nagyobb a forgalom a metró miatt, így ott több embert lehet látni, de ha külföldi lennék, nehéz lenne megállapítani, hogy milyen is a magyar nő. Ha valaki mondjuk elmegy egy szórakozóhelyre vagy étterembe, ott megint mást lát, mert azok a nők, akik dolgoznak, nem nagyon ülnek be munka után sehova, mert általában sietnek haza. A Rákóczi út és a Kossuth Lajos út is eléggé lepusztult sajnos. Akik ott régen jöttek-mentek, azokról régen jobban meg lehetett állapítani, hogy hol laknak, hogy milyenek, most rohanó embereket látunk bevásárlószatyorral a buszra sietve. Nagyon nehéz megállapitani. Talán tavasszal sokkal jobban át lehet látni. Télen csak az anorák, a nadrág, a farmer látszik, villamoson és buszon ugyanez.

A farmer a „kedvenc ruhadarabod“ vagyis egyáltalán nem szereted,  úgyhogy azért nem azt vettem fel.

Nagyszerű dolog annak, akihez illik, meg ha valaki jól öltözik hozzá, akkor rendben van. De nagy általánosságban kiült, nem is teljesen tiszta vagy szörnyű koptatású farmerokat lát az ember, főleg buszon vagy villamoson. Én szeretem a szép, nőies divatot, általában mindig nőies kollekciókat terveztem, de szeretem és nagyon tudom értékelni a mások által tervezett szép dolgokat is. Nem vagyok olyan hiú, hogy csak az a jó, amit én csináltam. Mindig is szerettem és örültem, ha valamelyik kolleganőm valami szépet tervezett. Persze én másképp nőttem fel. Másképp látom én a divatot.

Gyapjú pelerin 1976. Ez a divat, Modell: Lantos Piroska, Terv: Vámos Magda, Fotó: Módos Gábor Modell: Lantos Piroska , Terv: Vámos Magda, Fotó: Módos Gábor

Szerinted milyen lehetőségei vannak ma a fiatal tervezőknek?

 Vannak nagyon jó tervezők, csak az a baj, hogy nagyon kevés pénzük van. Egyesek talán szerencsések, és több millió forintos vissza nem térítendő támogatást kapnak, mert van ilyen is. Vagy esetleg vannak pályázatok, bár a támogatók sem osztogatják a pénzt. És van olyan is, hogy az egész család összeadja a pénzét, hogy egy-egy ruhát el tudjon valaki készíteni és netán összeszed annyi pénzt, hogy egy bemutatóra be tudjon nevezni. A bemutatóra aztán vagy viszi a saját manökenjét, – akit akkor neki kell fizetnie – vagy ha rábízza a szervezőre, akkor meg még többet kérnek tőle. Aztán, ha netán valakinek tetszene a bemutatott darab, csak éppen nem egyezik a méret,  akkor azt a tervező legtöbbször nem tudja megcsinálni, mert nincsen annyi fedezete, hogy tartson otthon minden anyagból három métert. Hátha, majd valaki egyszer megrendeli. Szóval nagyon rosszak a lehetőségek. Aztán itt van a rengeteg külföldi márka, akik behozzák a sok árut, viszonylag kedvező áron, mint a H&M is. Sok fiatal a leárazások miatt megy be ezekbe az üzletekbe, és mint az őrült megveszi. Aki pedig itt nem talál a stílusának megfelelőt, az elmegy és megveszi a second hand üzletekben pár ezer forintért. Szóval nem túl derűs a kép. A legutóbbi Divatolimpián nyolcvanöt tervező vett részt, és közülük kb. nyolcan vannak, akik meg is tudnak élni ebből, például Kontur Rékának is sikerült, de ő nem ruhát tervez, hanem bőrrel dolgozik.

Divatolimpia 2005. Terv: Kontur Réka Fotó: Gyurján Eszter
Divatolimpia 2006. – Etnikum kategória-fődíj Terv: Kontur Réka Fotó: Scheili Béla

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tíz évvel ezelőtt, amikor Nádudvari Gabi felhívott a Stíluskommunikátor szak ötletével, akkor Neked mi volt a reakciód? Elsőre igent mondtál?

 Szegeden tartottam egy szállodában bemutatót, amit a nagyfőnök is megnézett, aki aztán később felhívott, hogy nagyon tetszett neki a bemutató és jelezte, hogy valaki keresni fog. Valószínűleg ő ajánlhatott be Gabinak, és így jöttünk mi össze tulajdonképpen. Gabi elmesélte, hogy abban az évben szeretnének indítani egy új képzést, mesélt a rendeltetéséről, a céljairól, és megkérdezte, hogy lenne-e hozzá kedvem. Tetszett nekem, amit mondott, mert belevágott mindazokba a dolgokba, amikkel én mindig is foglalkoztam. Érdekelt a dolog, úgyhogy úgy emlékszem, nem nagyon kérettem magam, Gabinak nem kellett olyan nagyon noszogatnia engem. Felajánlottam, hogy tudok hozni egy nagyszerű embert, a dr. Móricz Évát, akivel több oldalról tudjuk megvilágítani a divatot, ezután pedig megbeszéltük, hogy mi legyen az általunk tartott kurzus koncepciója.

Azóta hogy tetszik, mert minden évben mész Szegedre?

Ez olyan dolog, mint maga a divat. Ha van valami, ami elkészül, fontos az, hogy kik azok, akik látják, és ők hogyan fogadják. Tehát embere válogatja. Attól függ, hogy a csoportösszetétel hogy alakul. Az oda-visszahatás teszi izgalmassá, egyben élővé is az egészet, mert minden egyes alkalom ugyanaz, de mégis más. Ebben ez a gyönyörű, hogy mindig mások a hallgatók, más az érdeklődési kör, másképp fogadják a hallottakat és akkor a reakcióknak, igényeknek megfelelően át lehet alakítani, vagy módosítani közben a dolgokat. A stíluskommunikátor képzés egy nagyon nagy gondolat volt a Gabitól egyébként, tényleg fantasztikus!  Most is az a véleményem, hogy ezt nem szabad elhanyagolni. Mert egyrészt fontos a múltismeret, az, hogy a múlt divatintelligenciája megmaradjon az emberekben, és ne csak az a séma legyen a fejekben a divatról, hogy ez egy operett dolog, egy könnyű műfaj. A divat nagyon kemény dolog, nagyon tisztességesen kell csinálni, mert mindig az ember van mögötte.

Te most írsz egy könyvet, azzal mi a helyzet?

Öt millió forint a kulcs ez ügyben, megvan a könyv, csak ki kellene nyomtatni, és ennyibe kerül a nyomdaköltség. A maiak nem finanszíroznak ilyesmit, akik pedig benne vannak, közülük sokan már meghaltak, így ők már sem erkölcsi, sem anyagi támogatással nem bírnának már. Nekik már csak emléket tudott állítani az ember. Szóval ez tényleg egy emlékkönyv. Már azon is gondolkodtam, hogy több részben kellene kiadni, húszéves ciklusonként. Amúgy is muszáj volt szétszedni háromfelé, mert kezelhetetlen, olyan, mint egy biblia, vagy egy kódex, több, mint kétezer darab fotó van benne, olyanok, amik sehol máshol nincsenek. Benne van az összes manöken is, mindenkiről életrajzi képek, a legsikeresebb fotóik, történetek, hogy merre jártak, és ezen keresztül a világ divatjában hol szerepeltek, Tokiótól kezdve Amerikáig. Rengeteg képanyag a legnagyobb helyeken, az Intercontinentálban, vagy a Vigadóban tartott eseményekről, vagy amikor a vidéki városokban jártunk.

Számomra csak az a döbbenet, hogy a magyar divatszakmát nem érdekli ez?! Hiszen ez a divatszakmának is egy tankönyv és történelemkönyv!!

Hát igen. De őket az nem érdekli. Őket az érdekli, amiben pénz van, és leginkább a saját dolgaikkal vannak elfoglalva. Voltak olyan ismerőseim, akik lehet, hogy két évvel ezelőtt tudtak volna még valamivel segíteni, de most le vannak írva ezért vagy azért. A könyvek, amik megjelentek ebből az időszakból, borzasztóan pontatlanok, tele vannak fele sem igaz dolgokkal. A magyar divatszakmának nincsen irodalma, vagy még ha lenne is, azt valakinek össze kellene szednie, de honnan, vagy kitől, vagy mit?  Ez a könyv saját élményeken és tapasztalatokon alapszik, és nagyon sok ember van benne, nagyon sok! Remélem, hogy majdcsak sikerül kiadni valahogy!

Szívből kívánom, hogy így legyen!!!

Fotókredit: Alapfy László, Gyurján Eszter, Herczeg István, Komlós Lili, Lengyel Miklós, Módos Gábor, Novotta Ferenc, Sefcsik József, Szigeti Vanda, Vámos Magda

Az eredeti interjú ezen a linken  http://stiluskommunikacio.eu/?p=5465 érhető el. 

Előfizetés a magazinra Médiaajánló  Feliratkozás 

 

 

Szóljon hozzá

Oldal tetejére