Divat

A divat legnagyobb hatalmú asszonya? Ugyan, ne mondja ezt!

Még egy személycsere a „New York Times”-nál: immár Vanessa Friedman divatkritikus tudósít a stílusokról és a trendekről. 

A ZEITmagazin ONLINE felkereste őt BrooklynbanRabea Weihser írása (2014. május 22.)

Das Imperium ist erschüttert. A birodalom megremegett . Nemrég még egy női trió osztozott a divatvilágot értelmező sajtóhatalmon: Anna Wintour, az amerikai Vogue 64 éves főszerkesztője, Suzy Menkes, az International Herald Tribune 70 éves divatkritikusa, valamint Cathy Horyn, a New York Times 57 esztendős vezető kritikusa. Ez a három hölgy döntött a kifutók mellől formákról és formatervezőkről egyaránt: hogy jövőbe mutatóak vagy utánzatok csupán, hogy nóvummal vagy retróval, művészivel vagy valami banálissal álltak elő a tervezők.

Ám 2013 októberében a New York Times Company úgy döntött, egyesíti két újságját, a New York Times-t és az International Herald Tribune-t. Ennek elsősorban Suzy Menkes nem örült, és márciusban áttette székhelyét online-kritikusként az International Vogue-hoz. Cathy Horyn már januárban visszavonult a magánszférába. Így állt elő az a helyzet, hogy a New York Times hirtelen vezető divatszakértő nélkül találta magát.

Kevesen jöhettek szóba, akik elvállalhatták ezt a pozíciót. Vanessa Friedman, az amerikai Financial Times munkatársa kapta meg a feladatot, hogy egyesítse Menkes és Horyn ítélőképességét. Izgalmas heteket él át a médiaház: az újság épp most cserélte le főszerkesztőjét. Vanessa Friedmannek viszont van még néhány nyugodt napja, ugyanis csak május végén költözik be új irodájába. Ezután vezető kritikusként ő fogja meghatározni a New York Times divatzsurnalizmusának stílusát.

A negyvenes éveinek közepén járó Friedman néven nevezi a dolgokat és nem kelt nagy felhajtást a saját személye körül. Azt kérte, keressük fel brooklyni otthonában, mondván, így praktikusabb. Kinyitja jómódú parknegyedben lévő városi házának bejárati ajtaját, majd a nappalin és a konyhán át vezet minket egy kis verandára. Olyan klasszikus berendezési tárgyak mellett haladunk el, mint Arne Jacobsen tojásszéke, Wahrhol Marilynje, egy nagybőgő és két macskaetető tál. Szimpatikus rendetlenség. Mintegy mellékesen megsimogatja házvezetőnője hátát, majd hóna alá vesz egy ásványvizes palackot.

ZEITmagazin ONLINE: Mrs. Friedman, mit hagy maga után?

Vanessa Friedman: Egy nagyszerű csapatot, amely az elmúlt években látványosan fejlődött. A Financial Times most ismét felelősnek érzi magát a divat- és luxustémákért is. Amikor tizenegy évvel ezelőtt elkezdtem náluk dolgozni, és bemutatkoztam a szerkesztőségi kollégáknak, néhányak közülük hangosan kinevettek: „Ó, én nem is tudtam, hogy a Financial Times divatot is teremt!”

Hogyan győzte meg a gazdasági riportereket?

A divat nagyszerű téma, jól jövedelmező, és egyre növekszik a jelentősége. Fontos szerepet játszik a popkultúrában és a márkaképzésben, amely a közélet minden szereplője számára döntővé vált. Ha ön például Lloyd Blankfein, a Goldman Sachs vezetőjének ruhájáról ír, cikkét a Goldman Sachs emberei is olvasni fogják.

És a divat nem utolsó sorban maga is jelentős gazdasági ágazat.

Igen, az utóbbi tíz évben sokkal közelebb került egymáshoz a divat kreatív és üzleti része. Ma már egyáltalán nem lehet anélkül írni a divattrendekről és ruhákról, hogy megértenénk az üzlet működését. És még ha így is teszünk, figyelmen kívül hagyjuk a történet felét.

Sok divatmagazin eszerint csak az igazság felét tálalja?

Inkább talán csak más a felfogásuk az újságírók szerepéről. Talán úgy vélik, csupán a szórakoztatásról és a vörös szőnyeg körüli történetekről van szó. Ez rendben is van, csakhogy az ő tevékenységük kissé eltér attól, amit a Financial Times és a New York Times divattudósításaiban megtapasztalunk. Én mindig az olvasókkal szemben éreztem magam elkötelezettnek, felelősségemnek tartottam az igazságos és pontos tájékoztatást, a dolgok helyes megítélését.

 Hogyan jön ki Cathy Horynnal és Suzy Menkesszel?

Nagyon szívesen ülök melléjük a divatbemutatókon. Barátnőimnek tartom őket.

Befolyásolta önt az ő írásmódjuk?

Komolyan vették kritikusi szerepüket, szuverének és elvhűek. Mindig olyan kollégák és olyan emberek voltak, akiket csodáltam, és akiknek elolvastam a cikkeit. Példaképek lehetnek mindannyiunk számára.

Az ön új pozíciója a New York Times-nál valószínűleg a világ legbefolyásosabb divattudósítói állása.

Ne mondja ezt! Megpróbálom kiiktatni ezt a szempontot.

Vanessa Friedman

 a Princeton Egyetemen tanult történelmet. Divatszerkesztőként írt az angol In Style és az amerikai Vogue számára, és többek közt a The Economist és a The New Yorker kulturális riportere is volt. 2002-ben kezdte meg divatszerkesztői munkáját az amerikai Financial Times-nál. 2014. május 27-én vállalta el a New York Times divatrészlegének irányítását és vezető divatkritikusi megbízását.
Vanessa Friedman felhúzza a térdét, és fekete balerinacipőjét leteszi a kerti asztalra. Testalkata akár egy táncosnőé, vörös haját kontyba fogta. Bal fülében három aranykarika csillog, a jobboldaliban csak egy egyszerű pontfülbevaló látszik. Kevés sminket visel, ma csak egy kis szemceruzát és szempillafestéket használt. Bőre finom, fogai fehérek. Katonai hangulatú lovas leggins, lágy anyagból készült sötétszürke blúz és egy fekete-fehér mintás steppelt dzseki van rajta. Semmi feltűnő. Színházasdit játsszanak csak mások. Friedman pedig figyeli őket. Ott ül minden nagy divatbemutatón az első sorban, és mégis a lehető legnagyobb távolságot tartja a történésektől.

Ellátogat a berlini divathétre?

Rég jártam Berlinben. És még sosem voltam az ottani divathéten. Túl kevés az időm.

Melyik város jelenleg a világ legfontosabb divatvárosa? 

Nem tudom, van-e egyáltalán még fővárosa a divatnak. A divat gyökerei és talán szíve is Párizsban van. Ám időközben már beszőtte az egész világot, a márkák globálissá és igen mozgékonnyá váltak, így a nemzeti divatidentitások ma már szinte meg sem jelennek. Jól látszik mindez a nemzeti divatdíjakon, amelyekkel csak amerikai vagy angol tervezőket tüntetnek ki: ennek már semmi értelme sincs.

Van olyasmi, amit sosem venne fel?

Ha ezt most megmondom, tíz év múlva valószínűleg találna rólam egy olyan fényképet, amin épp az van rajtam. Soha ne mondd, hogy soha. Amikor először megláttam Stefano Pilati tulipánszoknyáját, amelyet Yves Saint Laurentnek tervezett, egyáltalán nem tetszett. Csakhogy azóta hihetetlen befolyásra tett szert. Három szezonnal később olyan sokat láttam belőle, hogy azon kaptam magam: „Hm, ez a tulipánszoknya talán egyáltalán nem is olyan rossz.”

Fel is vett egyet?

Nem, élesen elválasztom magam attól, amit a kifutón látok. Nem a saját ízlésem alapján ítélem meg a dolgokat. Ez különbözteti meg a kritikusokat a bloggerektől. Utóbbiak nagyon személyesen reagálnak a ruhákra és a divatbemutatókra.

 

Valószínűleg ennek ellenére nagy ruhásszekrénye van, és gyakran szelektál benne. Van olyan darab, amit újra és újra szívesen vesz fel?

A legtöbb cuccomat sokszor veszem fel. Ez a dzseki például 15 vagy 20 éves. Az ember olyan ruhákat vegyen, amiket örökké tudna hordani.

Ez mindenesetre ellentmond annak, amit a divatipar szeretne nekünk, vásárlóknak sugallni.

Ebben a vonatkozásban teljes csalódást kell okoznom. A párizsi divathetek alatt minden évben ugyanazokkal a japán street-fashion-fotográfusokkal találkozom. Mindig megkérdezik, épp mit viselek. És meglehetősen rosszul érzem magam miattuk. „Már tegnap is ebben láttuk. És tavaly is!” Mindig ugyanazt a táskát, ugyanazt a kabátot hordom. Így könnyebb bőröndöt pakolni. Néhány Azzedine Alaïa ruhát egész évben hordok. És szeretem a Dries van Noten dzsekijeit.

Hogyan jellemezné saját stílusát?

Szeretem a funkcionális és kényelmes ruhákat, amiket egyszerűen felvehetek, különösebb morfondírozás nélkül. Amiket nem kell ezerszer kivasalnom. És amiket az emberek nem ismernek fel azonnal, és nem vágják rá, hogy „jaj, de klassz Prada modell, 2013-as tavaszi/nyári kollekció!”

Évente kétszer, tavasszal és ősszel Vanessa Friedman végigjárja a nevezetes divatheteket Londontól kezdve, Párizson és Milánón át vissza New Yorkig. Nem is olyan egyszerű mindezt megszervezni, mondja. Sem a munkában, sem a magánéletben.

Férje, David kikukucskál a teraszajtón. Telefonált a tanárnő, a legkisebb fiúnak fáj a hasa, el kéne menni érte az iskolába. Szólít az anyai kötelesség. Beiktatunk hát egy rövid sétát, az iskola alig tíz percnyi sétára van. A Park Slope a műemlékvédelem alatt álló barna kőházakkal és a gondosan ápolt utcáival most tényleg a legszebb oldalát mutatja. Végre néhány meleg, április végi nap a hosszú tél után. Hat éve él itt a család, mintegy kétszáz méterre a Prospect Parktól. A New York-i Vanessa Friedman és a torontói David Stewart a Princeton Egyetemen ismerték meg egymást. Vanessa történelmet tanult, diplomamunkáját a weimari Bauhausról írta, cum laude minősítéssel. 1996 óta él a pár házasságban, esküvői hirdetésük annak idején megjelent a New York Times hasábjain. Azóta már van egy kilencéves fiúk, és két, 11 és 13 éves lányuk. Házukban él még két hal és két macska is.

Ön ugyebár történész. Hogy passzol ez jelenlegi foglalkozásához?

Szeretném megérteni, hogyan működik a világ. A történelem hozzátartozik ehhez. Remélem, van olyan mondanivalóm a divat világáról, amely olvasók számára is újdonságot jelent. A divatra gyakran rásütik, hogy csupán úri huncutság, de a valóságban sokkal több annál. A hétköznapok, a fogyasztás, az ipar dimenziójából nézve legalábbis biztosan. Nem kell a divat megszállottjának lenni ahhoz, hogy közünk legyen a divathoz. Mindenki hord ruhát, mindenkinek van valamilyen véleménye az öltözködésről. Mindaz, amit az ember a testére vesz, a kommunikáció egy formája.

Meg tudná húzni a határvonalat a divat és a ruházkodás között?

A divatot úgy definiálom, mint egyfajta társadalmi, politikai és kulturális identitás kifejezését egy bizonyos időpontban. Miközben az idő mindig változik, a ruházkodás alapvetően jelenvaló marad.

A divat művészet?

Nem, talán kézművesség, de biztosan nem művészet. És ez így van jól. A művészetnek más a feladata. Nem viseljük például. A divatnak van egy funkcionális jellege, ami megkülönbözeti a művészettől.

Michelle Obama, aki szintén a Princetonon végzett, az utóbbi években ismét előtérbe helyezte a divat funkcionalitását és szimbolikus erejét.

Szeretem nézni, ahogy ő és a férje kommunikációs eszközként használják a divatot. Tudatosabban bánnak ezzel a lehetőséggel, mint a korábbi vezetők. Értik, hogyan kell felépíteni és hogyan kell a társadalmi médiában megjelentetni egy imázst, és milyen pozitív vagy negatív reakciókkal kell számolni. Azt is érdekesnek találom, ahogy a hírességek öltözködnek a vörös szőnyeghez. Új jelenség, hogy egy egész karriert fel lehet építeni arra, ha valaki nagyszerűen néz ki egy-egy premieren.

Vanessa Friedman is sokat elárul magáról az általa választott divattal. Alaïához, kedvenc ruháinak tervezőjéhez hasonlóan nagy hangsúlyt helyez a formai tisztaságra. Semmi cikornya, semmi modorosság, semmi allűr. Egyértelműen és közvetlenül beszél. Ugyanígy is ír. Poentírozott rovatai, amelyeket eddig a Financial Times-ban, hamarosan azonban a New York Times-ban fog megjelentetni, sosem engedik meg a divatnak, hogy megrészegüljön saját magától. Friedman a csillogás mögött is a hátteret próbálja megérteni. Kifordítja a flittereket, és felteszi a kérdést, hogy ki, miért és kinek a pénzéből varrta ide őket. Friedman hűvösen és megfontoltan szemléli a történéseket, majd levonja a maga következtetéseit. Hátradől és kényelmesen figyel. Aki meg akarja érteni a divatot, hálás lehet neki ezért.
Rabea Weihser / ZEITmagazin ONLINE

Kép: Földig érő Azzedie Alaïa ruha egy 2003-as Couture-kollekcióból© Peter Lindbergh pour Alaïa, 2013

Szóljon hozzá